Képek az első két elemről itt és itt. A "süti" még eltart egy kis ideig.
A good life
Mint amikor éjjel vezetek az országúton. Felkapcsolom a reflektort, hogy kicsit tovább lássak, hamár úgy lelassulnak a reflexeim éjfél után. Tolom a fénypászmát magam előtt a fekete, sőtétzöld és sötétkék világban, igyekszem találni valami élvezhető rádióadót, és bosszús vagyok, amikor egy másik autó miatt vissza kell kapcsolnom tompítottra.
Főleg "karrieremre" (ha beleszámoljuk az iskolákat is) volt egy hosszú ideig jellemző, hogy a következő lépcsőfokkal mindig tisztában voltam. Az élet ugyan ide-oda sodort, de úgy tűnt, mintha a reflektorral be tudnék látni a kanyarokba. Csakhogy ahogy a gondolatban továbbléptem, a kanyar mögött útelágazás volt, és minden út újabb válaszúthoz vezetett, válaszútak sokaságát nyitotta meg. Ahogy az elágazások labirintusában próbáltam választani gondolatban, úgy éreztem nincs korlát, minden csak az én választásomon múlik. Mert a mai világban egy kis bátorsággal és sokkal több munkával már tényleg szinte bármi elképzelhető. Nyilván vannak lehetőségek, amiket magam mögött hagytam (ezért sajnálom csak az "öregedést"), már nem leszek pl. mikrobiológus, de a megmaradt lehetőségek tárháza így is szédítő. Én ebben nem vagyok valami bátor, de az élet eddig is megadta a lehetőségeket, és ha kelletlen elfogadtam őket, abból mindig jó dolgok sültek ki.
Na dehát ha annyi a lehetőség, és korlát minimális, akkor hogy válasszon az ember? Ilyenkor az agyam gondolatban helikopterre (helicopter view), sőt űrhajóba száll, és megpróbálja megnézni, hogy az az út vajon hova vezet. Ezt nyilván lehetetlen megjósolni, de játszani lehet. Csak a probléma az, hogy az utak közötti választáskor mérce kell. Miért jobb ha ezt az utat választom, mint a másikat? Miért válasszam ezt? Mert boldogam életem lesz tőle? Biztos ettől lesz boldogabb az életem? (Ld. pl. legegyszerűbb kérdést: komoly karrier vagy sem) Mitől lesz az ember élete boldog? És ekkor beleütközök egy falba, ahonnan nincs tovább, mert előbb erre a nehéz kérdésre kell válaszolni.
*******************
A Harvardon a 30-as évek végén néhány tudós azt a kérdést tette fel, hogy mitől lesz az ember élete "good life". Mik azok a tényezők, amelyek sikeres, boldog élethez vezetnek? Azt egyből látták, hogy az orvostudomány, a pszichológia és -átria megközelítése, amelyek egy adott emberrel nagyrészt csak rövid ideig, életének beteg szakaszában foglalkoznak, itt nem alkalmazható. Egész életutakat kell megvizsgálni tudományos alapossággal, összehasonlítani őket, hogy következtetéseket vonhassanak le.
Így fogtak 268 "normális" hardvardi fiú diákot a '42-'44 között végzők közül (köztük pl. JFK-t), és az akkor elérhető legnagyobb tudományos alapossággal feltérképezték őket minden tekintetben a fizikai állapottól kezdve a családi háttér legapróbb részleteiig. És elkezdték nyomonkövetni őket. A hosszútávú (szakszóval longitudinális) kutatás többször majdnem abbamaradt, de egy elkötelezett tudósnak hála máig tart, amikor a valamikori diákok már 80-as éveik végén járnak.
Több mint száz ember életútja van dokumentálva és titkosítva tudományos aprólékossággal abban a Fenway Park-i (itt van a Boston Red Sox baseball csapat pályája is amúgy) szobában, ahová tavaly ősszel beengedték a The Atlantic újságíróját - a kutatás során először.
A cikket (What Makes Us Happy?) mindenkinek nagyon ajánlom, mert nagyszerű írás. Nagyon hosszú, de rengeteg olyan gondolat és fordulat van benne, amiről napokig lehetne beszélgetni.
Nem is mondok többet, inkább bízzatok bennem, és olvassátok végig.
Ja, és tudom-e már a "titkot"? Nyilván nem. Ha ilyen kész válaszokat akarna adni a cikk, nem is ajánlanám. Mert attól tartok nincsenek kész válaszok.
Főleg "karrieremre" (ha beleszámoljuk az iskolákat is) volt egy hosszú ideig jellemző, hogy a következő lépcsőfokkal mindig tisztában voltam. Az élet ugyan ide-oda sodort, de úgy tűnt, mintha a reflektorral be tudnék látni a kanyarokba. Csakhogy ahogy a gondolatban továbbléptem, a kanyar mögött útelágazás volt, és minden út újabb válaszúthoz vezetett, válaszútak sokaságát nyitotta meg. Ahogy az elágazások labirintusában próbáltam választani gondolatban, úgy éreztem nincs korlát, minden csak az én választásomon múlik. Mert a mai világban egy kis bátorsággal és sokkal több munkával már tényleg szinte bármi elképzelhető. Nyilván vannak lehetőségek, amiket magam mögött hagytam (ezért sajnálom csak az "öregedést"), már nem leszek pl. mikrobiológus, de a megmaradt lehetőségek tárháza így is szédítő. Én ebben nem vagyok valami bátor, de az élet eddig is megadta a lehetőségeket, és ha kelletlen elfogadtam őket, abból mindig jó dolgok sültek ki.
Na dehát ha annyi a lehetőség, és korlát minimális, akkor hogy válasszon az ember? Ilyenkor az agyam gondolatban helikopterre (helicopter view), sőt űrhajóba száll, és megpróbálja megnézni, hogy az az út vajon hova vezet. Ezt nyilván lehetetlen megjósolni, de játszani lehet. Csak a probléma az, hogy az utak közötti választáskor mérce kell. Miért jobb ha ezt az utat választom, mint a másikat? Miért válasszam ezt? Mert boldogam életem lesz tőle? Biztos ettől lesz boldogabb az életem? (Ld. pl. legegyszerűbb kérdést: komoly karrier vagy sem) Mitől lesz az ember élete boldog? És ekkor beleütközök egy falba, ahonnan nincs tovább, mert előbb erre a nehéz kérdésre kell válaszolni.
*******************
A Harvardon a 30-as évek végén néhány tudós azt a kérdést tette fel, hogy mitől lesz az ember élete "good life". Mik azok a tényezők, amelyek sikeres, boldog élethez vezetnek? Azt egyből látták, hogy az orvostudomány, a pszichológia és -átria megközelítése, amelyek egy adott emberrel nagyrészt csak rövid ideig, életének beteg szakaszában foglalkoznak, itt nem alkalmazható. Egész életutakat kell megvizsgálni tudományos alapossággal, összehasonlítani őket, hogy következtetéseket vonhassanak le.
Így fogtak 268 "normális" hardvardi fiú diákot a '42-'44 között végzők közül (köztük pl. JFK-t), és az akkor elérhető legnagyobb tudományos alapossággal feltérképezték őket minden tekintetben a fizikai állapottól kezdve a családi háttér legapróbb részleteiig. És elkezdték nyomonkövetni őket. A hosszútávú (szakszóval longitudinális) kutatás többször majdnem abbamaradt, de egy elkötelezett tudósnak hála máig tart, amikor a valamikori diákok már 80-as éveik végén járnak.
Több mint száz ember életútja van dokumentálva és titkosítva tudományos aprólékossággal abban a Fenway Park-i (itt van a Boston Red Sox baseball csapat pályája is amúgy) szobában, ahová tavaly ősszel beengedték a The Atlantic újságíróját - a kutatás során először.
A cikket (What Makes Us Happy?) mindenkinek nagyon ajánlom, mert nagyszerű írás. Nagyon hosszú, de rengeteg olyan gondolat és fordulat van benne, amiről napokig lehetne beszélgetni.
Nem is mondok többet, inkább bízzatok bennem, és olvassátok végig.
Ja, és tudom-e már a "titkot"? Nyilván nem. Ha ilyen kész válaszokat akarna adni a cikk, nem is ajánlanám. Mert attól tartok nincsenek kész válaszok.
A veztéknév nélküli ember
A mai világban, amikor intézmények szabályozzák életünk legkülönfélébb momentumai, nehéz elképzelni, hogy ne legyen vezetéknevünk. Bár valószinüleg a keresztnév jobban hozzám tartozik, de a vezetéknév is integráns része lett a személyiségemnek, és nehéz lenne elképzelni, ha elveszteném - mondjuk egy tanuvédelmi program keretein belül.
Pedig a vezetéknév nem annyira régi találmány. Az egész úgy kezdődött, hogy kellett valami, amivel megkülönböztethetik a sok azonos keresztnevűt. Lehetett ez a foglalkozásuk, birtokaik földrajzi helye, nemzetiségük, honnan, melyik városból származnak, valamilyen - legtöbbször külső - tulajdonságuk.
Skandináviában még a XX. sz. első felében, és azon belül Izlandon mai napig az apa (ritkábban az anya) neve + fiú esetén son, lány esetén dottir szavakból képződik a vezetéknév, s ez természetesen az unoka esetében megint újragenerálódik. Így a gyermek "vezetékneve" más lesz, mint a szüleié, ami bizony vezethet problémákhoz, ha hülye határőrbe botlik az ember.
Ez persze azért van, mert ez az apai név nem is igazán vezetéknév, az izlandiak nem is tekintik annak, csak valamiféle leírásnak, kiegészítésnek. Éppen ezért, ha formálisan meg akarunk szólítani egy izlandit, akkor a keresztnevén tegyük, úgy mint "Ms Björk..." és nem mint "Ms Gudmundsdóttir..." (Emiliana Torrini Davidsdóttirt sajnos nem tudtam frappánsan felhasználni a példához).
Ez a szülői vonal nem csak a germánokra volt jellemző, de kelta ír/skót világban a Mac ugyanúgy fiú-t, míg az O' unokát jelől. Aztán ne is beszéljünk az oroszban a patrimoniális középsőnévről.
De vannak még érdekesebb kultúrák. A Myanmarban egyáltalán nem volt semmi ilyesmi - mindenki olyan neveket vesz fel, amit akar, és azt az élete folyamán szabadon meg is változtathatja, ha ezt a sorsa úgy hozza.
Arra azonban mindezek után sem számítottam, hogy lehet valaki a fejlett nyugaton (az archaikus Izlandot leszámítva), akinek csak keresztneve van. Márpedig lehet. (és nem csak a kilóméter hosszú eredeti nevű spanyol, brazil, portugál focisták)
Olasz főnököm hosszas procedúra után két hónapja fogadott örökbe egy alig 19 hónapos kislányt, akinek a keresztneve Brenda (eléggé ritkán használt név arrafelé is - ott is a Beverly Hills 90210-re asszociálnak belőle).
A szabályok szerint minden dokumentumot, amit kaptak, úgy módosítottak, hogy ne legyen semmi nyomuk a gyermek eredeti szüleire. Brenda is majd csak 21 évesen férhet ezekhez hozzá. A módosítások egy fontos eleme volt, hogy Brendától elvették a vezetéknevét, kihúzták vastag fekete filccel mindenhonnan.
Az új szülőkben azonban nem bíznak a hatóságok - az első évben a hivatalos gyám továbbra is Milánó városa, így az apa nem adhatja vezetéknevét a gyereknek. Ebben az évben a kis Brendának egyszerűen nincs vezetékneve.
Pedig a vezetéknév nem annyira régi találmány. Az egész úgy kezdődött, hogy kellett valami, amivel megkülönböztethetik a sok azonos keresztnevűt. Lehetett ez a foglalkozásuk, birtokaik földrajzi helye, nemzetiségük, honnan, melyik városból származnak, valamilyen - legtöbbször külső - tulajdonságuk.
Skandináviában még a XX. sz. első felében, és azon belül Izlandon mai napig az apa (ritkábban az anya) neve + fiú esetén son, lány esetén dottir szavakból képződik a vezetéknév, s ez természetesen az unoka esetében megint újragenerálódik. Így a gyermek "vezetékneve" más lesz, mint a szüleié, ami bizony vezethet problémákhoz, ha hülye határőrbe botlik az ember.
Ez persze azért van, mert ez az apai név nem is igazán vezetéknév, az izlandiak nem is tekintik annak, csak valamiféle leírásnak, kiegészítésnek. Éppen ezért, ha formálisan meg akarunk szólítani egy izlandit, akkor a keresztnevén tegyük, úgy mint "Ms Björk..." és nem mint "Ms Gudmundsdóttir..." (Emiliana Torrini Davidsdóttirt sajnos nem tudtam frappánsan felhasználni a példához).
Ez a szülői vonal nem csak a germánokra volt jellemző, de kelta ír/skót világban a Mac ugyanúgy fiú-t, míg az O' unokát jelől. Aztán ne is beszéljünk az oroszban a patrimoniális középsőnévről.
De vannak még érdekesebb kultúrák. A Myanmarban egyáltalán nem volt semmi ilyesmi - mindenki olyan neveket vesz fel, amit akar, és azt az élete folyamán szabadon meg is változtathatja, ha ezt a sorsa úgy hozza.
Arra azonban mindezek után sem számítottam, hogy lehet valaki a fejlett nyugaton (az archaikus Izlandot leszámítva), akinek csak keresztneve van. Márpedig lehet. (és nem csak a kilóméter hosszú eredeti nevű spanyol, brazil, portugál focisták)
Olasz főnököm hosszas procedúra után két hónapja fogadott örökbe egy alig 19 hónapos kislányt, akinek a keresztneve Brenda (eléggé ritkán használt név arrafelé is - ott is a Beverly Hills 90210-re asszociálnak belőle).
A szabályok szerint minden dokumentumot, amit kaptak, úgy módosítottak, hogy ne legyen semmi nyomuk a gyermek eredeti szüleire. Brenda is majd csak 21 évesen férhet ezekhez hozzá. A módosítások egy fontos eleme volt, hogy Brendától elvették a vezetéknevét, kihúzták vastag fekete filccel mindenhonnan.
Az új szülőkben azonban nem bíznak a hatóságok - az első évben a hivatalos gyám továbbra is Milánó városa, így az apa nem adhatja vezetéknevét a gyereknek. Ebben az évben a kis Brendának egyszerűen nincs vezetékneve.
Flamenco
Egy hete az A38-on megtekintettük a Nuestro Aire Flamenco Társulat előadását.
Hogy mit vártam tőle, arra nem emlékszem már, de akármi is volt, a produkció sokszorosan túlszárnyalta.
Az előadás előtt a flamencoról csak halvány elképzeléseim voltak. Persze, elnézően mosolyogva elolvastam a flamenco lélektanáról szóló bekezdést a fenti linken, de alapvetően egy idegen-kultúrás élményre számítottam, mint amikor a tv-ben enyhe mosollyal az ajkán nézte az ember a combizomból ugráló orosz kozákokat. Ehhez képest abszolút értelemben mérve is nagy élményt kaptam, ahogy úgy tűnt a többi néző is, akik úgy 5-től 65 éves korig képviseltették magukat a hajó gyomrában.
Rögtön az elején megvettek, mert a zene (a klasszikus gitárral, csellóval, valami ütőssel, a később csatlakozó alt-fuvolával) és a két énekesnő eltérő karakterű hangja már tánc nélkül is érdekes volt. Alapvetően nyilván a flamenco stílusa dominált, de a későbbiekben beleszűrődtek elemek a szomszédos területekről, más latin zenékből, dzsesszből, magyar népzenéből és akár cigányzenéből is. Külön meglepő volt, amikor flamenco stílusban magyar dalokat is hallottunk, és ez egyáltalán nem tűnt furcsának.
Aztán felvonult a kar, akik első produkciója inkább bevezetés volt. Nem úgy a két táncos szóló produkciói - akik történetesen az énekesnők, Arijana Luburic és az együttes vezetője, koreográfusa, Keck Mária voltak. Az ő táncaik olyan kifejezőek voltak, hogy hirtelen a flamenco minden, azelőtt bullshitnek gondolt filozófiáját el tudtam hinni. Történeteket láttunk a szinpadon, ahol mind az arcnak, mind a kezeknek, mind a lábaknak, mind a csipőnek, de a test összes többi részének is nagy szerepe volt - alig tudtam kapkodni a szemem a nagy koncentrálásban, mert mind hozzátett valamit. Különösen Keck Mária volt hihetetlen, akinek a táncán annyi minden átjött a személyiségéből, hogy szinte úgy lehetett érezni, megismertem.
A későbbiekben a kar lányai is felnőttek a feladathoz, s az újrázás idején nagyon megérdemelték, hogy mindegyikük egyenként is megmutathatta a maga kis szólóját.
Ahogy az a korábbiakban kiderült, a táncművészet vidékén eléggé fogalmatlan vagyok, s az olyan helyzetektől tartok, amikor csupán a mozdulatok szépségéért kell hanyattvágódni. Ezen az este lehet, hogy a zene segített, de egy pillanatra nem vesztettem el az érdeklődésemet, és a bő másfél óra alig húsz percnek tűnt.
Hogy mit vártam tőle, arra nem emlékszem már, de akármi is volt, a produkció sokszorosan túlszárnyalta.
Az előadás előtt a flamencoról csak halvány elképzeléseim voltak. Persze, elnézően mosolyogva elolvastam a flamenco lélektanáról szóló bekezdést a fenti linken, de alapvetően egy idegen-kultúrás élményre számítottam, mint amikor a tv-ben enyhe mosollyal az ajkán nézte az ember a combizomból ugráló orosz kozákokat. Ehhez képest abszolút értelemben mérve is nagy élményt kaptam, ahogy úgy tűnt a többi néző is, akik úgy 5-től 65 éves korig képviseltették magukat a hajó gyomrában.
Rögtön az elején megvettek, mert a zene (a klasszikus gitárral, csellóval, valami ütőssel, a később csatlakozó alt-fuvolával) és a két énekesnő eltérő karakterű hangja már tánc nélkül is érdekes volt. Alapvetően nyilván a flamenco stílusa dominált, de a későbbiekben beleszűrődtek elemek a szomszédos területekről, más latin zenékből, dzsesszből, magyar népzenéből és akár cigányzenéből is. Külön meglepő volt, amikor flamenco stílusban magyar dalokat is hallottunk, és ez egyáltalán nem tűnt furcsának.
Aztán felvonult a kar, akik első produkciója inkább bevezetés volt. Nem úgy a két táncos szóló produkciói - akik történetesen az énekesnők, Arijana Luburic és az együttes vezetője, koreográfusa, Keck Mária voltak. Az ő táncaik olyan kifejezőek voltak, hogy hirtelen a flamenco minden, azelőtt bullshitnek gondolt filozófiáját el tudtam hinni. Történeteket láttunk a szinpadon, ahol mind az arcnak, mind a kezeknek, mind a lábaknak, mind a csipőnek, de a test összes többi részének is nagy szerepe volt - alig tudtam kapkodni a szemem a nagy koncentrálásban, mert mind hozzátett valamit. Különösen Keck Mária volt hihetetlen, akinek a táncán annyi minden átjött a személyiségéből, hogy szinte úgy lehetett érezni, megismertem.
A későbbiekben a kar lányai is felnőttek a feladathoz, s az újrázás idején nagyon megérdemelték, hogy mindegyikük egyenként is megmutathatta a maga kis szólóját.
Ahogy az a korábbiakban kiderült, a táncművészet vidékén eléggé fogalmatlan vagyok, s az olyan helyzetektől tartok, amikor csupán a mozdulatok szépségéért kell hanyattvágódni. Ezen az este lehet, hogy a zene segített, de egy pillanatra nem vesztettem el az érdeklődésemet, és a bő másfél óra alig húsz percnek tűnt.
Ma reggel két email várt a gmailben:
- Az egyik Agadezből, a Szahara közepéről érkezett, és a szerző sajnálkozását fejezte ki a felett, hogy megint külföldön vagyok. "I'm sorry to hear that you're again abroad. This year is bad for everyone." [később szegény Aghali rájött, hogy az abroad nem munkanélkülit jelent]
- A másikban, Kabulból biztosítottak róla, hogy a pénzünket vissza fogjuk kapni, mert más pénzének megtartása Haram, a hitük szerint tilos. Muqim megköszönte türelmünket, végezetül reményét fejezte ki, hogy mihamarabb vendégül láthat.
Ezek után eljátszottam a gondolattal, hogy visszakapcsoljam a gmail szöveges reklámait, amiket az emailek elemzése alapján gyárt - vajon milyen releváns reklámokat kapnék..
- Az egyik Agadezből, a Szahara közepéről érkezett, és a szerző sajnálkozását fejezte ki a felett, hogy megint külföldön vagyok. "I'm sorry to hear that you're again abroad. This year is bad for everyone." [később szegény Aghali rájött, hogy az abroad nem munkanélkülit jelent]
- A másikban, Kabulból biztosítottak róla, hogy a pénzünket vissza fogjuk kapni, mert más pénzének megtartása Haram, a hitük szerint tilos. Muqim megköszönte türelmünket, végezetül reményét fejezte ki, hogy mihamarabb vendégül láthat.
Ezek után eljátszottam a gondolattal, hogy visszakapcsoljam a gmail szöveges reklámait, amiket az emailek elemzése alapján gyárt - vajon milyen releváns reklámokat kapnék..
Ambiance
Negyed10, már sötét, de a teraszajtó még nyitva. Á-val, csetelek skype-on, aki megint, még mindig Amsterdamban van:
"[21:12:15] b: kepzeld a madarcsicsergesen at felszurodik a rezfuvos-zenekar altal jatszott Oromoda
[21:14:38] Á: ha ilyeneket hallasz, tuti nem Pesten vagy"
"[21:12:15] b: kepzeld a madarcsicsergesen at felszurodik a rezfuvos-zenekar altal jatszott Oromoda
[21:14:38] Á: ha ilyeneket hallasz, tuti nem Pesten vagy"
Az igazi Svájc
Appenzell Innerrhoden Svájc legkisebb kantonja a 26-ból, mindössze 17 ezren lakják az ország ÉK-i részén. Miután a XVI. században sikerült elszakadni a St. Gallen-i apáttól, és idővel felvetetni magukat a Svájci kantonok akkor még nagyon laza szövetségébe, még a századforduló előtt összevesztek a reformáción, s így jött létre a két Appenzell kanton: Innerrhoden (katolikus) és Ausserrhoden (református). (Ez nem ide tartozik, de Jura kanton csupán 1979-ben vált le Bernről - pont azért mert dominánsan katolikus, míg Bern protestáns. Így ma meg az okoz gondot, hogy Jura déli része hiába protestáns, s így Bernnél maradt, de a fővárossal szemben francia nyelvű.. Nehéz dolgok ezek.)
A Rajna-völgyből egy egysávos alsóbbrendű úton vágunk át a régióba. Ahogy kanyarog az út egy fehér Mercedes ML húz át minket a gyönyörű erdőn. Rendszáma AI, azaz helyi lehet.. de mégsem lehet biztos benne az ember, mert az alacsony autó-adóknak hála az összes bérautócég ide jegyzi be flottáját.
Kiérünk az erdőből, és elénktárul az igazi lándsáft. Káprázóan zöld mezőket kell elképzelni a hullámzó dombokon, tehén-kolompot, elszórt faházakat, a falukban festett homlokzatokat, s a háttérben a Säntis 2500m-es havas csúcsát a kék ég kontrasztjában.
De nem lehet megállni fényképezni, mert - szokás szerint - késésben vagyunk. Ugyanis április utolsó vasárnapja van, s az 1872 óta érvényben lévő alkotmány szerint minden évben ezen a napon tartják Appenzell faluban a Landesgemeindét, azaz az országos gyűlést. Ilyenkor a szavazásra jogosultak összegyűlnek a falu főterén, a férfiak oldalukon karddal, míg a nők a jogosultságot bizonyító okmánnyal, és közvetlenül törvényeket hoznak, valamint megválasztják a végrehajtó hatalmat jelentő tanácsot. Minden kérdésről nyiltan, kézfeltartással döntenek, és elméletileg bárki kifejtheti véleményét. Appenzell Innerrhoden különösen konzervatív kanton, így egészen 1991-ig kellett várni, hogy a nőket is bevonják a fehérnépnek nem való, komoly politikába - akkor is csak a berni legfelsőbb bíróság nyomására..
És valóban, Európa közepén (mert csak mi gonduljuk, hogy mi vagyunk ott - tőlünk nyugatabbra inkább tekintik Svájcot vagy Bajorországot annak) még mindig így, az 1585-as Ezüst Könyv szerint mennek a dolgok. Jó hosszan, 3 és fél órán át beszéltek az emberek a pulpituson érthetetlen schwytzer duetsch-ül, a szavazók sajna jobbára csak mindennapi öltözetben, esetleg öltönyben jelentek meg, és rendesen, kardcsörgetés nélkül, kézfeltartással szavaztak. Mertek volna nem eljönni - a törvény szerint a közügyekben való részvétel elmulasztása pénzbüntetéssel jár - kivéve, ha az időjárási körülmények vagy valami fontosabb kötelesség nem engedi. Ilyen lehet pl. a tehenek őrzése.
Képek itt.
Ja, és hogy milyen komoly döntéseket hoztak? Hogy mást ne mondjak betiltották a meztelen túrázást. Merthogy egyre több olyan német túrázó jelent meg a hegyeikben, akik az igazi természetközeliség jegyében nem viselt a bakancson kívül semmi mást. A szégyentelenek! Skandallum!
A Rajna-völgyből egy egysávos alsóbbrendű úton vágunk át a régióba. Ahogy kanyarog az út egy fehér Mercedes ML húz át minket a gyönyörű erdőn. Rendszáma AI, azaz helyi lehet.. de mégsem lehet biztos benne az ember, mert az alacsony autó-adóknak hála az összes bérautócég ide jegyzi be flottáját.
Kiérünk az erdőből, és elénktárul az igazi lándsáft. Káprázóan zöld mezőket kell elképzelni a hullámzó dombokon, tehén-kolompot, elszórt faházakat, a falukban festett homlokzatokat, s a háttérben a Säntis 2500m-es havas csúcsát a kék ég kontrasztjában.
De nem lehet megállni fényképezni, mert - szokás szerint - késésben vagyunk. Ugyanis április utolsó vasárnapja van, s az 1872 óta érvényben lévő alkotmány szerint minden évben ezen a napon tartják Appenzell faluban a Landesgemeindét, azaz az országos gyűlést. Ilyenkor a szavazásra jogosultak összegyűlnek a falu főterén, a férfiak oldalukon karddal, míg a nők a jogosultságot bizonyító okmánnyal, és közvetlenül törvényeket hoznak, valamint megválasztják a végrehajtó hatalmat jelentő tanácsot. Minden kérdésről nyiltan, kézfeltartással döntenek, és elméletileg bárki kifejtheti véleményét. Appenzell Innerrhoden különösen konzervatív kanton, így egészen 1991-ig kellett várni, hogy a nőket is bevonják a fehérnépnek nem való, komoly politikába - akkor is csak a berni legfelsőbb bíróság nyomására..
És valóban, Európa közepén (mert csak mi gonduljuk, hogy mi vagyunk ott - tőlünk nyugatabbra inkább tekintik Svájcot vagy Bajorországot annak) még mindig így, az 1585-as Ezüst Könyv szerint mennek a dolgok. Jó hosszan, 3 és fél órán át beszéltek az emberek a pulpituson érthetetlen schwytzer duetsch-ül, a szavazók sajna jobbára csak mindennapi öltözetben, esetleg öltönyben jelentek meg, és rendesen, kardcsörgetés nélkül, kézfeltartással szavaztak. Mertek volna nem eljönni - a törvény szerint a közügyekben való részvétel elmulasztása pénzbüntetéssel jár - kivéve, ha az időjárási körülmények vagy valami fontosabb kötelesség nem engedi. Ilyen lehet pl. a tehenek őrzése.
Képek itt.
Ja, és hogy milyen komoly döntéseket hoztak? Hogy mást ne mondjak betiltották a meztelen túrázást. Merthogy egyre több olyan német túrázó jelent meg a hegyeikben, akik az igazi természetközeliség jegyében nem viselt a bakancson kívül semmi mást. A szégyentelenek! Skandallum!
A Budapest - Milánó járat
Már annyiszor megtettem a Budapest-Milánó utat oda-vissza, hogy igazán semmin sem tudok meglepődni.
Először még furcsa volt, hogy a milánói/bergamoi/orio al serioi reptéren azonnal meg tudtam mondani, hogy melyik lány magyar - az általában platinaszőke, 10+ centis sarkú csízmiben esetlenkedő táncos, ill. a táncból "nyugdíjba vonult" ex-kincskeresőket nem nehéz észrevenni. Az utóbbi kategóriába tartozott három éve az a csaj, aki mellettem azt magyarázta barátnőjének, hogy mennyire nem állt jól neki az a többmilliós hosszú bunda, s így inkább levágatta - majd ezután együtt elkezdték számolni a brilliánsokat a Chanel óráján.
Az olaszokat sem kell félteni, habár ők azért nem ilyen látványosan gázak. Pl. már megszoktuk tőlük, hogy még a téli hajnali töksötétben is a szemük előtt marad a napszemüveg. Az a napszemüveg, amihez egy fél irodaház homlokzatának üvegeit el kellett használni.
A kedvencem azonban az volt, amikor pár hónapja békés reptéri álmomból hajnali négykor egy sharm el-sheikhi charter teljes olasz közönsége ébresztett. Volt ott minden: már hajnalban full hangerővel és sebességgel beszélgető nagydarab asszonyságok, ordító csecsemők, rohangáló nagyobbacska gyerekek, csomagok alatt görnyedező megtört apák.. Nem is részletezem tovább.
Szóval már ismerem a szokványos elemeket, s igyekszem tudatomat beszűkíteni, minden mozdulatomat optimalizálni, és minél hamarabb álomba merülni. Márpedig ha alszom, akkor alszom. Így történhetett, hogy két hete nem is jutott el igazán a tudatomig egy magyar utastársam ordibálása. A leszállás folyamán azonban nem lehetett nem észrevenni, hogy a hajnali hatos indulás ellenére olyan tajrészeg, hogy le kellett támogatni a lépcsőn, és a buszra való felszállás is gondokat okozott neki. Nem rossz napkezdésnek.
Először még furcsa volt, hogy a milánói/bergamoi/orio al serioi reptéren azonnal meg tudtam mondani, hogy melyik lány magyar - az általában platinaszőke, 10+ centis sarkú csízmiben esetlenkedő táncos, ill. a táncból "nyugdíjba vonult" ex-kincskeresőket nem nehéz észrevenni. Az utóbbi kategóriába tartozott három éve az a csaj, aki mellettem azt magyarázta barátnőjének, hogy mennyire nem állt jól neki az a többmilliós hosszú bunda, s így inkább levágatta - majd ezután együtt elkezdték számolni a brilliánsokat a Chanel óráján.
Az olaszokat sem kell félteni, habár ők azért nem ilyen látványosan gázak. Pl. már megszoktuk tőlük, hogy még a téli hajnali töksötétben is a szemük előtt marad a napszemüveg. Az a napszemüveg, amihez egy fél irodaház homlokzatának üvegeit el kellett használni.
A kedvencem azonban az volt, amikor pár hónapja békés reptéri álmomból hajnali négykor egy sharm el-sheikhi charter teljes olasz közönsége ébresztett. Volt ott minden: már hajnalban full hangerővel és sebességgel beszélgető nagydarab asszonyságok, ordító csecsemők, rohangáló nagyobbacska gyerekek, csomagok alatt görnyedező megtört apák.. Nem is részletezem tovább.
Szóval már ismerem a szokványos elemeket, s igyekszem tudatomat beszűkíteni, minden mozdulatomat optimalizálni, és minél hamarabb álomba merülni. Márpedig ha alszom, akkor alszom. Így történhetett, hogy két hete nem is jutott el igazán a tudatomig egy magyar utastársam ordibálása. A leszállás folyamán azonban nem lehetett nem észrevenni, hogy a hajnali hatos indulás ellenére olyan tajrészeg, hogy le kellett támogatni a lépcsőn, és a buszra való felszállás is gondokat okozott neki. Nem rossz napkezdésnek.
Damn, Carmack
Ha becsukom a szememet rocket launchereket látok..
Az egy dolog, hogy fiatalodtam 10 évet, de nem ilyen szép időben kéne ennek magába szippantania.
Az egy dolog, hogy fiatalodtam 10 évet, de nem ilyen szép időben kéne ennek magába szippantania.
40 millió forintos bírság gyorshajtásért
Tavaly nyáron az amúgy gyönyörű Fribourg mellett békésen radarozó svájci rendőröket egy francia rendszámú Ferrari ébresztette fel, amint 250km/h-val tepert el melletük.
A csigaevő úriembernek nem ez volt az első gyorshajtása a kantonban, ezért az eljáró bíró keményebb büntetési tétel mellett döntött. A végeredmény szerint három hónapon belül 70 ezer CHF-et (mintegy 13.3 millió Ft-ot) kell befizetnie, továbbá kap 5 évre felfüggesztve még 138.5 ezer CHF (26.3 millió Ft) bírságot. Az indoklásban a bíró megjegyezte, hogy a kalkuláció során figyelembe vette a vétkes jelentősebb anyagi lehetőségeit is.
A történet üzenete az, hogy itt a közteherviselés még a bírságokban is megjelenik (lehetett volna ez is a post címe, de a blikkes felütés azért jobban hangzott), esetleg az, hogy a gazdaság ilyen szintjén meg kell emelni a tételeket, hogy elrettentő erejük legyen a büntetéseknek. Nekem azonban fontosabb, hogy 1) a készülékek hibahatárát 7km/h-ban veszik figyelembe 2) ha engem fényképeznek le, talán nem kell eladnom a lakásomat. Talán nem.
(forrás: NZZ)
A csigaevő úriembernek nem ez volt az első gyorshajtása a kantonban, ezért az eljáró bíró keményebb büntetési tétel mellett döntött. A végeredmény szerint három hónapon belül 70 ezer CHF-et (mintegy 13.3 millió Ft-ot) kell befizetnie, továbbá kap 5 évre felfüggesztve még 138.5 ezer CHF (26.3 millió Ft) bírságot. Az indoklásban a bíró megjegyezte, hogy a kalkuláció során figyelembe vette a vétkes jelentősebb anyagi lehetőségeit is.
A történet üzenete az, hogy itt a közteherviselés még a bírságokban is megjelenik (lehetett volna ez is a post címe, de a blikkes felütés azért jobban hangzott), esetleg az, hogy a gazdaság ilyen szintjén meg kell emelni a tételeket, hogy elrettentő erejük legyen a büntetéseknek. Nekem azonban fontosabb, hogy 1) a készülékek hibahatárát 7km/h-ban veszik figyelembe 2) ha engem fényképeznek le, talán nem kell eladnom a lakásomat. Talán nem.
(forrás: NZZ)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
