Hogy mégse menjünk át filmbuziba, ezért egy postban számolok be két múltheti filmélményemről, melyekkel sikerült továbbra is tartani azt a magas színvonalat, amit a Slumdoggal elkezdtem az újévben.
A "The Curious Case of Benjamin Button" megintcsak Oscar esélyes film - s nem érdemtelenül. Fincher bebizonyítja, hogy kiváló rendező, aki nem csak thrillerhez ért.
F. Scott Fitzgerald 28 oldalas novellájából egy 2 és háromnegyedórás eposzt készített, amiben Brad Pitt, alias Benjamin Button életét tekintjük át, aki öreg testben születik az 1918-as New Orleansban, s az évek múlásával fiatalodik meg. Nyilván ez a szokatlan folyamat rengeteg problémát idéz elő, amelyek egy része praktikus, de a fontosabbak az emberi kapcsolatokról szólnak. Pitt partnere Cate Blanchett, aki egészen elképesztően jól játszik - már megint.
A film egy gyönyörű történet, egy óriási tabló, amit még el bírtam volna nézni - a hosszú játékidő egyáltalán nem volt zavaró, pedig ez itthoni mozizásnál sokkal jobban előjön. Az imerzióhoz nagyban hozzájárult a készítők fantasztikus alapossága: Az nem is kérdés, hogy a smink Oscart kikapja idén, de az embereken kívül a helyszínekre, díszletekre is figyeltek - mi több, a cinematográfiával is igyekeztek felidézni a különböző korokat.
Mindenképp ajánlott film.
A másik film Zs ajánlására került letöltésre (innen is köszönöm az ötletet!) A Delicatessen-t 1991-ben rendezte Jean-Pierre Jeunet, aki pont tíz évvel később az Amélie-vel vált világhírűvé. (Jézusom, az Amélie már olyan régi film!?)
De ne egy kidolgozatlan Amélie-t várjunk a Delicatessentől. Ez egy elképesztően szürreális, groteszk, morbid, fekete komédia, amiben körülbelül senki sem normális. Nem is tudom, mit írjak a történetről... Legyen elég annyi, hogy a sztori egy olyan bérházban játszódik a semmi közepén, amelynek tulajdonosa a ház aljában üzletet üzemeltető hentes, aki - a háború utáni? - hiány közepette időről-időre emberhúst is árusít.
Mondom, ez vígjáték, és nem a Bárányok hallgatnak! Tele van egy csomó gumifejű francia színésszel, burleszk-jelenettel, groteszk párbeszéddel.
Nem mindennapi film - ez is megér egy probát, merem ajánlani!
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: film. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: film. Összes bejegyzés megjelenítése
Slumdog Millionaire
A "Kezdjük az évet jó filmmel Nemzeti Program" továbbá a "Pihentessük a lábat, hátha elmúlik a fél lábfejet beborító véraláfutás és dagadás Úniós Közalapítvány" támogatásával ma megnéztem Danny Boyle (Trainspotting, A Part, Sunshine) új filmjét, a Slumdog Millionaire-t.
A film története röviden: A főszereplő srác a 19 milliós Mumbai (volt Bombay) egyik szegénynegyedében nőtt fel, mégis eljut az indiai Legyen ön is milliomos utolsó, elképzelhetetlen vagyont érő kérdéséig. A nagy nap előtti éjszaka azonban beviszi a rendőrség, mert egy ilyen tanulatlan csoró honnan is tudhatná a kérdésekre a válaszokat, ha nem csalással. A kihallgatás alatt azonban megismerjük a srác életének fordulópontjait, amik révén a kvíz-show egy-egy kérdésére tudta a választ. Van szerelem, idegen kultúrák, önfeláldozás, realizmus (nyomor), gonoszok, hihetetlen jó (nyomornegyedből toborzott) gyerekszínészek.. És voltaképpen egy gyönyörű - bollywoodi - tündérmese.
Mivel az Oscar-jelölés szinte biztos, és Magyarországra a film a következő hetekben érkezik, lesz még sok szó róla sokfelé. Épp ezért nem akarok mélyebb elemzésekbe belemenni, pedig nem esne nehezemre hirtelen bölcsésszé alakulni, és asszociálva gondolkozni a kultúrák találkozásán, a "milyen India, s mi mit gondolunk róla" kérdésen, a TV-hatalmán, stb. stb.
Csak azt szeretném leírni, hogy mindenki menjen el, s nézze meg a filmet, mert tényleg emlékezetes élmény.
A film története röviden: A főszereplő srác a 19 milliós Mumbai (volt Bombay) egyik szegénynegyedében nőtt fel, mégis eljut az indiai Legyen ön is milliomos utolsó, elképzelhetetlen vagyont érő kérdéséig. A nagy nap előtti éjszaka azonban beviszi a rendőrség, mert egy ilyen tanulatlan csoró honnan is tudhatná a kérdésekre a válaszokat, ha nem csalással. A kihallgatás alatt azonban megismerjük a srác életének fordulópontjait, amik révén a kvíz-show egy-egy kérdésére tudta a választ. Van szerelem, idegen kultúrák, önfeláldozás, realizmus (nyomor), gonoszok, hihetetlen jó (nyomornegyedből toborzott) gyerekszínészek.. És voltaképpen egy gyönyörű - bollywoodi - tündérmese.
Mivel az Oscar-jelölés szinte biztos, és Magyarországra a film a következő hetekben érkezik, lesz még sok szó róla sokfelé. Épp ezért nem akarok mélyebb elemzésekbe belemenni, pedig nem esne nehezemre hirtelen bölcsésszé alakulni, és asszociálva gondolkozni a kultúrák találkozásán, a "milyen India, s mi mit gondolunk róla" kérdésen, a TV-hatalmán, stb. stb.
Csak azt szeretném leírni, hogy mindenki menjen el, s nézze meg a filmet, mert tényleg emlékezetes élmény.
Szinészet
Ez egy olyan hétvége volt.. Amiket utálok, mert elmegy anélkül, hogy csináltam volna valami értelmeset. Ez a párfokos szakadó eső nagyon rám tud ülni, és ilyenkor nagyon tudom utálni magam, hogy nem állok ellen ennek a nyomásnak. Na, de most itt abba is fejezem a rinyát - kedves olvasók, ezúttal megmenekültök ettől (L nem, hamár felhívott :), mégpedig egy filmnek hála. A Frost/Nixon-nak.
Nem kell különösebben ismerni az amerikai történelmet, hogy ismerjük Richard Nixon nevét. Az USA 37. elnöke az, akinek a révén még a mai Magyarországon is minden politikai botrányt valamilyen gate-nek hívnak; s aki az első -gate, a Watergate miatt az egyetlen lemondott elnök az amerikai történelemben. A lemondás azonban - ahogy az politikuséknál lenni szokott - nem járt automatikus beismeréssel. Jó három év kellett, mire ez megtörtént egy televíziós interjú keretében, amit viszont váratlanul nem valamelyik nagy amerikai mélyriporternek adott, hanem egy angol showmannek. Erről az interjúról szól a film.
Ron Howard (Egy csodálatos elméért már Oscar díjas), aki olyan neveket megelőzve lett a film rendezője, mint Scorsese vagy Sam Mendes, egy Londonban már sikeres színpadi darabot vitt filmre ragaszkodva annak két főszereplőjéhez: Frank Langella-hoz (Nixon) és Michael Sheenhez (David Frost). A téma és a színpadi forrás miatt nem gyors a film, de engem az elsőtől az utolsó percig lekötött. Az expozícióban jól megismerük David Frostot, a klasszikus médiasztárt, nagyvilági playboyt, aki vissza akar jutni a népszerűség csúcsára, a showbiz hazájában, Amerikában is. Mi sem könnyebb ennél, mint elkapni a létező legnagyobb témát, a bukott elnököt. A hiper-magabiztos Frostot persze nem rettenti vissza, mekkora falatról van szó - mint a rajzfilmekben a dollárjel, szinte látszik a szemében a jövőbeli siker ígérete. Pedig lenne mitől tartania, mert Nixon elképesztően edzett, dörzsölt és egyáltalán nem megtört. Mitöbb, ki nem állhatja a tétlenséget, s visszavágyik kaliforniai számüzetéséből DC-be.
És a film kb. közepétől elindul a négy részes interjú, és megértjük, miért volt fontos ragaszkodni ehhez a két színészhez. A szuper-közelikben süt, ahogy mindketten 110%-ig benne vannak a szerepükben. Itt már nem csak a mozdulatokról, a mimikáról van szó, hanem szinte a ráncokról, az erekről. A szemekről persze nem is beszélve.
Langella Nixonjához csak Daniel Day-Lewis There will blood-ban való szerepe fogható. Nem kell megismernünk mit tett és mit nem Nixon elnökként. Látjuk, ahogy magabiztosan és kényelmesen nyeregben van, ahogy kisujjból, apró trükkökkel rendezi le képességeihez mérten sokat markoló kihívóját. Ahogy szinte érzi, közel van a nagy visszatérés. De látjuk, ahogy részegen legbelsőbb motivációit is kiadja, hogy aztán ez vezessen a vesztéhez. S látjuk, amikor megtörten álldogál csodálatos kaliforniai villája tornácán. De persze Langellanak is a történelmi összeomlás a csúcspont, amit valóban történelmi lehetett látni a TV-ben annak idején.
Eközben Michael Sheen is kijátssza karakterét, amikor először szembesül, kivel is ül szemben. Látni zavart szemein, mennyire nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, mennyire elbizonytalanodik, miközben a pénzügyi nyomás is erősödik a hátországból. Először nem hajlandó tudomásul venni, hogy mennyire a bukás felé halad, és ezzel az erővel propaganda filmet is készíthetne az Elnöknek. Inkább hárít, és partizással fedi el maga elől is a problémákat. De aztán, ahogy igazán nyomás alá kerül, amikor a bukás már kézzel fogható közelségben van, pont Nixon löki ki, és indítja el a győzelem felé. A győzelem felé, amit aztán ugyanolyan felszínes showbiz sztárként kezel, mint amilyen azelőtt is volt.
A film nem elsősorban a politikáról szól. Ez nem a Good Night, Good Luck, bármennyire is hasonlít rá első blikkre. Ez három dimenziós emberekről szól; bármennyire is elcsépelt, de drámákról. És a TV hatalmáról, sőt akár tárgyalástechnikáról is.
Ami rosszat elmondhatok az az áldokumentarista forma, ami miatt a mellékszereplők mintegy szájba rágnak bizonyos helyzeteket. Erre nem volt szükség, de engem nem zavart különösebben.
Nagyon ütős film, és igazán sajnálni fogom, hogy Heath Ledger miatt Langella nem fog Oscart kapni.
(Ja, és már megint Rebecca Hall, ahogy a Vicky Cristina Barcelonában is... Készen vagyok tőle :)
Nem kell különösebben ismerni az amerikai történelmet, hogy ismerjük Richard Nixon nevét. Az USA 37. elnöke az, akinek a révén még a mai Magyarországon is minden politikai botrányt valamilyen gate-nek hívnak; s aki az első -gate, a Watergate miatt az egyetlen lemondott elnök az amerikai történelemben. A lemondás azonban - ahogy az politikuséknál lenni szokott - nem járt automatikus beismeréssel. Jó három év kellett, mire ez megtörtént egy televíziós interjú keretében, amit viszont váratlanul nem valamelyik nagy amerikai mélyriporternek adott, hanem egy angol showmannek. Erről az interjúról szól a film.
Ron Howard (Egy csodálatos elméért már Oscar díjas), aki olyan neveket megelőzve lett a film rendezője, mint Scorsese vagy Sam Mendes, egy Londonban már sikeres színpadi darabot vitt filmre ragaszkodva annak két főszereplőjéhez: Frank Langella-hoz (Nixon) és Michael Sheenhez (David Frost). A téma és a színpadi forrás miatt nem gyors a film, de engem az elsőtől az utolsó percig lekötött. Az expozícióban jól megismerük David Frostot, a klasszikus médiasztárt, nagyvilági playboyt, aki vissza akar jutni a népszerűség csúcsára, a showbiz hazájában, Amerikában is. Mi sem könnyebb ennél, mint elkapni a létező legnagyobb témát, a bukott elnököt. A hiper-magabiztos Frostot persze nem rettenti vissza, mekkora falatról van szó - mint a rajzfilmekben a dollárjel, szinte látszik a szemében a jövőbeli siker ígérete. Pedig lenne mitől tartania, mert Nixon elképesztően edzett, dörzsölt és egyáltalán nem megtört. Mitöbb, ki nem állhatja a tétlenséget, s visszavágyik kaliforniai számüzetéséből DC-be.
És a film kb. közepétől elindul a négy részes interjú, és megértjük, miért volt fontos ragaszkodni ehhez a két színészhez. A szuper-közelikben süt, ahogy mindketten 110%-ig benne vannak a szerepükben. Itt már nem csak a mozdulatokról, a mimikáról van szó, hanem szinte a ráncokról, az erekről. A szemekről persze nem is beszélve.
Langella Nixonjához csak Daniel Day-Lewis There will blood-ban való szerepe fogható. Nem kell megismernünk mit tett és mit nem Nixon elnökként. Látjuk, ahogy magabiztosan és kényelmesen nyeregben van, ahogy kisujjból, apró trükkökkel rendezi le képességeihez mérten sokat markoló kihívóját. Ahogy szinte érzi, közel van a nagy visszatérés. De látjuk, ahogy részegen legbelsőbb motivációit is kiadja, hogy aztán ez vezessen a vesztéhez. S látjuk, amikor megtörten álldogál csodálatos kaliforniai villája tornácán. De persze Langellanak is a történelmi összeomlás a csúcspont, amit valóban történelmi lehetett látni a TV-ben annak idején.
Eközben Michael Sheen is kijátssza karakterét, amikor először szembesül, kivel is ül szemben. Látni zavart szemein, mennyire nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, mennyire elbizonytalanodik, miközben a pénzügyi nyomás is erősödik a hátországból. Először nem hajlandó tudomásul venni, hogy mennyire a bukás felé halad, és ezzel az erővel propaganda filmet is készíthetne az Elnöknek. Inkább hárít, és partizással fedi el maga elől is a problémákat. De aztán, ahogy igazán nyomás alá kerül, amikor a bukás már kézzel fogható közelségben van, pont Nixon löki ki, és indítja el a győzelem felé. A győzelem felé, amit aztán ugyanolyan felszínes showbiz sztárként kezel, mint amilyen azelőtt is volt.
A film nem elsősorban a politikáról szól. Ez nem a Good Night, Good Luck, bármennyire is hasonlít rá első blikkre. Ez három dimenziós emberekről szól; bármennyire is elcsépelt, de drámákról. És a TV hatalmáról, sőt akár tárgyalástechnikáról is.
Ami rosszat elmondhatok az az áldokumentarista forma, ami miatt a mellékszereplők mintegy szájba rágnak bizonyos helyzeteket. Erre nem volt szükség, de engem nem zavart különösebben.
Nagyon ütős film, és igazán sajnálni fogom, hogy Heath Ledger miatt Langella nem fog Oscart kapni.
(Ja, és már megint Rebecca Hall, ahogy a Vicky Cristina Barcelonában is... Készen vagyok tőle :)
Egy kis napfény novemberben vol. 2
Tudom, már régen december van, de egy héttel ezelőtt, amikor a Művésznővel és K-val megnéztük az új Woody Allen filmet, még épp november volt.
A Vicky, Cristina, Barcelona nem filmtörténeti alkotás. Nincs benne borzongató katarzis, nem röhögtem hülyére magam közben, nem kellett a karfát görcsösen fogva izgulni, és természetesen nem kellett a szememet össze-vissza kapkodni a sok lövedék után. Mondjuk ezeket nem is várja el az ember egy Woody Allen-filmtől (a mosolygást azért igen).
Amit kapunk, azok szépen felskiccelt, magukat kereső, fiatal személyiségek zavaros élethelyzetekbe, emberi kapcsolatokba dobva, ahol tesztelhetik a személyiségük különböző oldalait. És kapunk egy olyan konklúziót, amit lehet kritizálni, hogy nem is konklúzió (ld. Művésznő véleménye), pedig érdemes elgondolkozni rajta, beszélgetni róla. Meg csinos, fiatal szinésznőket, sármos Javier Bardemet (basszus ez a fickó nemrég még a filmtörténelem egyik legdurvább gyilkosa volt..) is kapunk, és legfőképp nyári Barcelonát, katalán és spanyol kultúrát.
Pont az utóbbi miatt a cím, mert akárhogyan is, már ezért megéri rá beülni egy sötét novemberi (najó, mostmár decemberi) vasárnap délután/estén.
A jeleneteket nézve, a hangulatokat ízlelgetve morfondíroztam azon, hogy mennyi közös vonás van a spanyol (sorry, katalán) mediterrán kultúra és az olasz között. A mediterrán sunshine, a tenger, az életforma nagyon sokat meghatároz, valahogy mégis érezhetően mások.
Mindezen persze úgy spekulálok, hogy nem, még Barcelonában sem jártam, mi több, nem léptem még az Ibériai-félszigetre, at all. Öreg hiba.
Olasz kollégáim szerint általában mindenből az olasz a legjobb (Antonio mindig meg is tudja nevezni pontosan azt a várost, ahol megkaphatom a legjobbat), de legalábbis valahol Itáliában fedezték fel, találták ki eredetileg. Éppen ezért nehezen képzelhető el, hogy ők igazán önszántukból külföldön éljenek (az isten szerelmére, még egy jó kávét sem tudnak venni külföldön..). Az egyetlen kivétel Barcelona. Oda bármelyikük azonnal csomagolna. Szóval nem lehet egy rossz hely.
Mielőtt azonban továbblépnénk ezután a zilált bejegyzés után, meg kell emlékezzek a főcímdalról, amit hétfőn egy nap alatt hatszor hallgattam meg, s így rögtön megérdemli a Kedvenc.Most pozíciót. Szóval ha depresszió van, meg sötét, meg eső, tessék meghallgatni párszor ezt:
Giulia y Los Tellarini: Barcelona
A Vicky, Cristina, Barcelona nem filmtörténeti alkotás. Nincs benne borzongató katarzis, nem röhögtem hülyére magam közben, nem kellett a karfát görcsösen fogva izgulni, és természetesen nem kellett a szememet össze-vissza kapkodni a sok lövedék után. Mondjuk ezeket nem is várja el az ember egy Woody Allen-filmtől (a mosolygást azért igen).
Amit kapunk, azok szépen felskiccelt, magukat kereső, fiatal személyiségek zavaros élethelyzetekbe, emberi kapcsolatokba dobva, ahol tesztelhetik a személyiségük különböző oldalait. És kapunk egy olyan konklúziót, amit lehet kritizálni, hogy nem is konklúzió (ld. Művésznő véleménye), pedig érdemes elgondolkozni rajta, beszélgetni róla. Meg csinos, fiatal szinésznőket, sármos Javier Bardemet (basszus ez a fickó nemrég még a filmtörténelem egyik legdurvább gyilkosa volt..) is kapunk, és legfőképp nyári Barcelonát, katalán és spanyol kultúrát.
Pont az utóbbi miatt a cím, mert akárhogyan is, már ezért megéri rá beülni egy sötét novemberi (najó, mostmár decemberi) vasárnap délután/estén.
A jeleneteket nézve, a hangulatokat ízlelgetve morfondíroztam azon, hogy mennyi közös vonás van a spanyol (sorry, katalán) mediterrán kultúra és az olasz között. A mediterrán sunshine, a tenger, az életforma nagyon sokat meghatároz, valahogy mégis érezhetően mások.
Mindezen persze úgy spekulálok, hogy nem, még Barcelonában sem jártam, mi több, nem léptem még az Ibériai-félszigetre, at all. Öreg hiba.
Olasz kollégáim szerint általában mindenből az olasz a legjobb (Antonio mindig meg is tudja nevezni pontosan azt a várost, ahol megkaphatom a legjobbat), de legalábbis valahol Itáliában fedezték fel, találták ki eredetileg. Éppen ezért nehezen képzelhető el, hogy ők igazán önszántukból külföldön éljenek (az isten szerelmére, még egy jó kávét sem tudnak venni külföldön..). Az egyetlen kivétel Barcelona. Oda bármelyikük azonnal csomagolna. Szóval nem lehet egy rossz hely.
Mielőtt azonban továbblépnénk ezután a zilált bejegyzés után, meg kell emlékezzek a főcímdalról, amit hétfőn egy nap alatt hatszor hallgattam meg, s így rögtön megérdemli a Kedvenc.Most pozíciót. Szóval ha depresszió van, meg sötét, meg eső, tessék meghallgatni párszor ezt:
Giulia y Los Tellarini: Barcelona
Hát ez nem jött be
A., ez azért nem volt szép, h beetettél ezzel a filmmel. És bedőltem az imdb-s 7.6-nak is. Én hajlandó vagyok romantikus filmeket nézni, de ezzel Hollywood és a Disney a giccsnek egy olyan szintjére lépett, a marcipán tetejű vajkrémes cukorrúdon túl, ami fölött már nincs semmi. Kész. Elérték a maximumot. És tudom, volt ebben irónia is, de ahhoz, hogy ez emészthető legyen, sokkal többet kellett volna belőle adagolni. Ráadásul az ötlet bőven elbírta volna, még annyi minden volt, amit benne hagytak.
De végülis nem ez volt a legnagyobb kulturális csalódásom a hétvégén. Sokkal inkább a Bárka Színház Piaf-feldolgozása. Pedig egy Piaf-darabot elég egyszerű lehozni. A dalok olyan erőteljesek, hogy maguk elvinnék az előadást. Ha átjönnenének. Ok, nem mehetnek franciául, mert fontos a szövegük, s ezzel máris vesztenek az erejükből, de itt magyarul is gyengén énekeltek. (Zs szerint a Piafot játszó Varju Olga még egész elfogadható volt a többiekhez képest. Szerintem nem.) Ok, bár innen már nehéz megmenteni, de végülis egy érdekfeszitő sztorival le lehetett volna kötni. De sztori az nem volt. S ahogy arra egy félóra után fel is hívta a nézők figyelmét az egyik szereplő, fölösleges is volt várnunk rá.
Szóval Jorma Uotinen bizonyára nagy hírű rendező, de ez most annyira nem működött, hogy szünetben el kellett jönnünk.
(Hogy pozitívumot is mondjak, nagyon szép leafleteket osztogattak a Bárka Fesztiválról, ill. a darabról. Továbbá a táncjelenetek is rendben voltak.)
De végülis nem ez volt a legnagyobb kulturális csalódásom a hétvégén. Sokkal inkább a Bárka Színház Piaf-feldolgozása. Pedig egy Piaf-darabot elég egyszerű lehozni. A dalok olyan erőteljesek, hogy maguk elvinnék az előadást. Ha átjönnenének. Ok, nem mehetnek franciául, mert fontos a szövegük, s ezzel máris vesztenek az erejükből, de itt magyarul is gyengén énekeltek. (Zs szerint a Piafot játszó Varju Olga még egész elfogadható volt a többiekhez képest. Szerintem nem.) Ok, bár innen már nehéz megmenteni, de végülis egy érdekfeszitő sztorival le lehetett volna kötni. De sztori az nem volt. S ahogy arra egy félóra után fel is hívta a nézők figyelmét az egyik szereplő, fölösleges is volt várnunk rá.
Szóval Jorma Uotinen bizonyára nagy hírű rendező, de ez most annyira nem működött, hogy szünetben el kellett jönnünk.
(Hogy pozitívumot is mondjak, nagyon szép leafleteket osztogattak a Bárka Fesztiválról, ill. a darabról. Továbbá a táncjelenetek is rendben voltak.)
The Fall
Asszem ilyen ősz- és öregség-tematika után téllel és halállal kéne folytatnom. És tehetném is. Mesélhetnénk havas fenyőerdőkről, lezárt hágókról, szállingózó hóról és nyári gumiról, szóval kalandos(nak induló) útról. És mesélhetnék halálról. Sajnos más mesél is.
Ehelyett mesélek varázslatról. Biztos sokaknak unalmas lesz a Zuhanás. De engem elvarázsolt. Hogyne varázsolt volna el, ha tele van ilyen képekkel:
Az apró poénok és a főszereplő román kislány szerencsére épp jókor szabadítja fel a nézőkből a nevetést, így nem zavaró a néha túlterjengő érzelmesség, csöpögősség sem.
A képek pedig elrepítik az embert olyan mesevilág(ok)ba - sivatagokba, tengerekbe, várakba, városokba -, amelyek így, a látott formában léteznek! Mert a rendező állítása szerint (Alexandria álmát leszámítva) nem használt filmtrükköket, hanem 18 ország 26 helyszínén forgatott az indiai Agrától Párizsig, Ladakhtól Fidzsiig, Chilétől Namíbiáig. És ahogy néztem a filmet, hihetetlen erős késztetésem lett, hogy azonnal útra keljek, kimenjek a reptérre és meg se álljak, amíg végig nem jártam az összes csodálatos helyszínt egymás után. Ki tart velem? :)
ps. a kislány mellett a másik főszereplő annak a Pushing Daisiesnek a főszereplője, ami az utóbbi idők egyik legeredetibb sorozata, s ami előbb-utóbb egy saját postot is meg fog érdemelni.
Ehelyett mesélek varázslatról. Biztos sokaknak unalmas lesz a Zuhanás. De engem elvarázsolt. Hogyne varázsolt volna el, ha tele van ilyen képekkel:
Az apró poénok és a főszereplő román kislány szerencsére épp jókor szabadítja fel a nézőkből a nevetést, így nem zavaró a néha túlterjengő érzelmesség, csöpögősség sem.A képek pedig elrepítik az embert olyan mesevilág(ok)ba - sivatagokba, tengerekbe, várakba, városokba -, amelyek így, a látott formában léteznek! Mert a rendező állítása szerint (Alexandria álmát leszámítva) nem használt filmtrükköket, hanem 18 ország 26 helyszínén forgatott az indiai Agrától Párizsig, Ladakhtól Fidzsiig, Chilétől Namíbiáig. És ahogy néztem a filmet, hihetetlen erős késztetésem lett, hogy azonnal útra keljek, kimenjek a reptérre és meg se álljak, amíg végig nem jártam az összes csodálatos helyszínt egymás után. Ki tart velem? :)
ps. a kislány mellett a másik főszereplő annak a Pushing Daisiesnek a főszereplője, ami az utóbbi idők egyik legeredetibb sorozata, s ami előbb-utóbb egy saját postot is meg fog érdemelni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
