Flamenco

Egy hete az A38-on megtekintettük a Nuestro Aire Flamenco Társulat előadását.
Hogy mit vártam tőle, arra nem emlékszem már, de akármi is volt, a produkció sokszorosan túlszárnyalta.

Az előadás előtt a flamencoról csak halvány elképzeléseim voltak. Persze, elnézően mosolyogva elolvastam a flamenco lélektanáról szóló bekezdést a fenti linken, de alapvetően egy idegen-kultúrás élményre számítottam, mint amikor a tv-ben enyhe mosollyal az ajkán nézte az ember a combizomból ugráló orosz kozákokat. Ehhez képest abszolút értelemben mérve is nagy élményt kaptam, ahogy úgy tűnt a többi néző is, akik úgy 5-től 65 éves korig képviseltették magukat a hajó gyomrában.

Rögtön az elején megvettek, mert a zene (a klasszikus gitárral, csellóval, valami ütőssel, a később csatlakozó alt-fuvolával) és a két énekesnő eltérő karakterű hangja már tánc nélkül is érdekes volt. Alapvetően nyilván a flamenco stílusa dominált, de a későbbiekben beleszűrődtek elemek a szomszédos területekről, más latin zenékből, dzsesszből, magyar népzenéből és akár cigányzenéből is. Külön meglepő volt, amikor flamenco stílusban magyar dalokat is hallottunk, és ez egyáltalán nem tűnt furcsának.

Aztán felvonult a kar, akik első produkciója inkább bevezetés volt. Nem úgy a két táncos szóló produkciói - akik történetesen az énekesnők, Arijana Luburic és az együttes vezetője, koreográfusa, Keck Mária voltak. Az ő táncaik olyan kifejezőek voltak, hogy hirtelen a flamenco minden, azelőtt bullshitnek gondolt filozófiáját el tudtam hinni. Történeteket láttunk a szinpadon, ahol mind az arcnak, mind a kezeknek, mind a lábaknak, mind a csipőnek, de a test összes többi részének is nagy szerepe volt - alig tudtam kapkodni a szemem a nagy koncentrálásban, mert mind hozzátett valamit. Különösen Keck Mária volt hihetetlen, akinek a táncán annyi minden átjött a személyiségéből, hogy szinte úgy lehetett érezni, megismertem.
A későbbiekben a kar lányai is felnőttek a feladathoz, s az újrázás idején nagyon megérdemelték, hogy mindegyikük egyenként is megmutathatta a maga kis szólóját.

Ahogy az a korábbiakban kiderült, a táncművészet vidékén eléggé fogalmatlan vagyok, s az olyan helyzetektől tartok, amikor csupán a mozdulatok szépségéért kell hanyattvágódni. Ezen az este lehet, hogy a zene segített, de egy pillanatra nem vesztettem el az érdeklődésemet, és a bő másfél óra alig húsz percnek tűnt.

ET

Már lassan egy hete, hogy a színpad szélén felkapcsolódtak a nagymama korabeli állólámpák, s bejött a színpadra ez az egyáltalán nem izlandi kinézetű, egyáltalán nem izlandi nevű izlandi lány.

Az Emiliana Torrini koncertet már régen kinéztem, és milyen szerencse, hogy véletlenül Bécsben lett munkám épp a koncert napján. S milyen szerencse, hogy M. volt olyan kréjzi, hogy kijöjjön utánam vonattal, úgy, hogy gyakorlatilag alig tudta ki az, akit látni fog.

A külvárosi Szene pont megtelt, s az amúgy teljesen ok közönségben szépszámú magyar is megjelent - legalábbis elég sok magyar szót kaptam el. A Kaiserschmarren (én) és a Glühwein (M.) után Lay Low volt a warm-up. A szintén izlandi kedves lány kedves dalokat énekelt a saját gitárja, továbbá egy Ötvös bohóc-szerűen gitárokat váltogató kobold-kinézetű figura kiséretében. A dalok jellemzően countrysak (jajj, volt nyávogó gitár is!) és némileg bluesosak voltak, de megjelent a folk is, és akkor már teljesen olyan volt a kép, mint a többi skandináv (leginkább svéd) énekesnő esetében. Ez nem annyira kritika, mert én szeretem az ilyet, s tényleg jó volt a produkció, amit Lay Low a számok közötti kedves kommentekkel még fel is dobott.

De a főfogás mégis csak ezután következett. A kísérő együttes egy könyvelő kinézetű, néha robotmozgású gitárosból, egy magas régi-Snoop hajú, kalapos gitárosból, egy mikrofonfrizurás billentyűsből (akin éppen hajnövesztő szerrel kisérleteztek a'la Csupasz pisztoly), és egy öreg, mellényes dobosból állt, aki már kezdettől fogva kiséri Emilianat. De ezerésegy hangszer került elő a koncert során a harmonikától a xilofonig.

Az első számnál mintha még megilletődött lett volna az énekesnő és a hangmérnök, de onnantól nem volt hiba. Még az általam kevésbé kedvelt új album is fantasztikusan szólt élőben, a lassú számoknak is nagy többletet adott az élő hangzás. Volt elszállás, pici "zúzás", persze sok romantika, és legalább két újrázás, aminek a végén már szabadkozott Emiliana, hogy legközelebbre több számot tanul meg. Végülis az első albumot már 10 éve, 21 évesen írta, amiről több más között - mintha külön kérésemre lett volna - azért elénekelte az Unemployed in Summertime-ot is.

A számok között igyekezett németül kommunikálni a közönséggel, ami botladozva, de többségében sikerült. Előbb azt gondoltam, hogy ennyi idő után már rutinból hozza a bájt, de amikor az egyik szám kapcsán bátyja haláláról beszélt, őszintén megrendültnek tűnt. (Pedig tuti, hogy minden koncerten elmeséli.)

A Jungle drums természetesen kétszer is lement, nagy sikerrel - mégha a közönség nem is kezdett el annyira ugrálni, mint vártam. Ha valamit újítani akarna, erre a gyorsabb vonalra állhatna rá az inkább lassabb, gitárosabb Me and Armini után, mert ez is nagyon jól áll neki, ahogy extázisban a színpadon ugrál.

Tuszámitáp, nagyszerű koncert volt, s ha legközelebb nem tudom úgy szervezni, business trip nélkül is megér egy utat Bécsbe... vagy akárhová!
(Najó, M. is sokat hozzátett a koncertélményhez, tubifer. :)

Egy kis napfény novemberben vol. 1

(Elnézést a kedves olvasóktól az üzemszünetért, de némi technikai probléma adódott.)

És akkor felmentem a keskeny csigalépcsőn, a pici terem pici színpadán már énekelt és gitározott a lány, nagybőgözött a srác. (Pici) meghívom kihajolt, és mosolygva helyet szorított maga mögött. 2 perc múlva a lány belekezdett a Hazug lepedő-be, abba a számba, amit pár perccel azelőtt, a kávéházba belépéskor kinyomtam. Olyan volt, mint egy filmben, amikor az eddigi képek átváltanak egy koncert-jelenetbe, de a filmzene marad immár a koncert zenéjeként..

Takáts Eszti olyan jelenség a színpadon, hogy nem lehet nem mosolyogni. Az egyik (külföldi) ismerős szerint be volt szívva - ez persze nem zárható ki :) de sztem csak ilyen mosolygós, intenzíven pozitív személyiség. Ez a sugárzás a kis kávéházi termet maximálisan kitöltötte.

És ez az, ami nagyon kellett ezen a legrosszabb novemberi időjárást idéző szombaton. (Pardon, az ónos eső elmaradt.) Pont előtte ajánlottam K-nak Air France-t ilyen időre, de egy koncert, ilyen személyiséggel azért nagyobb hatásfokú.

Pedig a tavalyi CD alapján nem dobtam el magam. Amikor múlt héten emlékeztettek rá, nem sokra emlékeztem. Csak annyira, hogy nem volt rossz, de semmi különös. "Felkészülés" gyanánt újrahallgatva az jött le, hogy aranyosak a számok, szövegek, nem rossz a hangja, de valahogy hiányzik belőle valami - nem egy Harcsa Vera, Kiss Erzsi, Váczi Eszter, vagy hagy ne mondjam Szabados Gabi ;)
Ez a valami a koncerten sokszorta ellentételeződött. Nagyon-nagyon jó koncertélmény volt, még úgyis, hogy végig a kezemben kellett szorongatni a kabátot, mert nem volt hol letenni, és a második félidőre már egyedül maradtam. (Ha véletlenül olvassa ezt a kedves meghívó 1) bánhatja hogy nem maradt a Drága időre vagy Cirkuszra.. 2) azért köszönöm a meghívást és az ötletet :)

Mindenesetre mindenki menjen el dec. 13-án a Hunnia moziba/pontosabban kávézóba, a következő fellépésre! (hamár én nem tudok)

Azért nem ez volt az egyetlen pozitív koncertélmény a hétvégén, mert pénteken volt Erik Sumo a hajón, és Erik Sumo mindig nagyon jó. Sőt, egyre jobb! Még akkor is, ha nem volt Summertime, a ráadásban sem.. És bizony az "előzenekar" Wax Tailor sem lett volna rossz a hiphopos alapokkal, meg a fuvolával, de a közönség basztatása egy picit furán jött ki.

Ezek után már csak az a kérdés, hová menjek dec. 26-án, amikor újra lesz Eszti a Hunniában, és ugyan akkor Erik Sumo a Gödörben..