Flamenco

Egy hete az A38-on megtekintettük a Nuestro Aire Flamenco Társulat előadását.
Hogy mit vártam tőle, arra nem emlékszem már, de akármi is volt, a produkció sokszorosan túlszárnyalta.

Az előadás előtt a flamencoról csak halvány elképzeléseim voltak. Persze, elnézően mosolyogva elolvastam a flamenco lélektanáról szóló bekezdést a fenti linken, de alapvetően egy idegen-kultúrás élményre számítottam, mint amikor a tv-ben enyhe mosollyal az ajkán nézte az ember a combizomból ugráló orosz kozákokat. Ehhez képest abszolút értelemben mérve is nagy élményt kaptam, ahogy úgy tűnt a többi néző is, akik úgy 5-től 65 éves korig képviseltették magukat a hajó gyomrában.

Rögtön az elején megvettek, mert a zene (a klasszikus gitárral, csellóval, valami ütőssel, a később csatlakozó alt-fuvolával) és a két énekesnő eltérő karakterű hangja már tánc nélkül is érdekes volt. Alapvetően nyilván a flamenco stílusa dominált, de a későbbiekben beleszűrődtek elemek a szomszédos területekről, más latin zenékből, dzsesszből, magyar népzenéből és akár cigányzenéből is. Külön meglepő volt, amikor flamenco stílusban magyar dalokat is hallottunk, és ez egyáltalán nem tűnt furcsának.

Aztán felvonult a kar, akik első produkciója inkább bevezetés volt. Nem úgy a két táncos szóló produkciói - akik történetesen az énekesnők, Arijana Luburic és az együttes vezetője, koreográfusa, Keck Mária voltak. Az ő táncaik olyan kifejezőek voltak, hogy hirtelen a flamenco minden, azelőtt bullshitnek gondolt filozófiáját el tudtam hinni. Történeteket láttunk a szinpadon, ahol mind az arcnak, mind a kezeknek, mind a lábaknak, mind a csipőnek, de a test összes többi részének is nagy szerepe volt - alig tudtam kapkodni a szemem a nagy koncentrálásban, mert mind hozzátett valamit. Különösen Keck Mária volt hihetetlen, akinek a táncán annyi minden átjött a személyiségéből, hogy szinte úgy lehetett érezni, megismertem.
A későbbiekben a kar lányai is felnőttek a feladathoz, s az újrázás idején nagyon megérdemelték, hogy mindegyikük egyenként is megmutathatta a maga kis szólóját.

Ahogy az a korábbiakban kiderült, a táncművészet vidékén eléggé fogalmatlan vagyok, s az olyan helyzetektől tartok, amikor csupán a mozdulatok szépségéért kell hanyattvágódni. Ezen az este lehet, hogy a zene segített, de egy pillanatra nem vesztettem el az érdeklődésemet, és a bő másfél óra alig húsz percnek tűnt.

Hát ez nem jött be

A., ez azért nem volt szép, h beetettél ezzel a filmmel. És bedőltem az imdb-s 7.6-nak is. Én hajlandó vagyok romantikus filmeket nézni, de ezzel Hollywood és a Disney a giccsnek egy olyan szintjére lépett, a marcipán tetejű vajkrémes cukorrúdon túl, ami fölött már nincs semmi. Kész. Elérték a maximumot. És tudom, volt ebben irónia is, de ahhoz, hogy ez emészthető legyen, sokkal többet kellett volna belőle adagolni. Ráadásul az ötlet bőven elbírta volna, még annyi minden volt, amit benne hagytak.

De végülis nem ez volt a legnagyobb kulturális csalódásom a hétvégén. Sokkal inkább a Bárka Színház Piaf-feldolgozása. Pedig egy Piaf-darabot elég egyszerű lehozni. A dalok olyan erőteljesek, hogy maguk elvinnék az előadást. Ha átjönnenének. Ok, nem mehetnek franciául, mert fontos a szövegük, s ezzel máris vesztenek az erejükből, de itt magyarul is gyengén énekeltek. (Zs szerint a Piafot játszó Varju Olga még egész elfogadható volt a többiekhez képest. Szerintem nem.) Ok, bár innen már nehéz megmenteni, de végülis egy érdekfeszitő sztorival le lehetett volna kötni. De sztori az nem volt. S ahogy arra egy félóra után fel is hívta a nézők figyelmét az egyik szereplő, fölösleges is volt várnunk rá.
Szóval Jorma Uotinen bizonyára nagy hírű rendező, de ez most annyira nem működött, hogy szünetben el kellett jönnünk.
(Hogy pozitívumot is mondjak, nagyon szép leafleteket osztogattak a Bárka Fesztiválról, ill. a darabról. Továbbá a táncjelenetek is rendben voltak.)

Modern balett

Najó, szögezzük le, én nem hittem a Győri Édes Jó Reggelt! sorozatában. Mindenfelől istenítették, de én mindig azt gondoltam, h a keksz az nem tisztességes reggeli. Hát nem is az, viszont most, hogy nem csakhogy kenyeret, de még ropit sem találtam itthon, igencsak jól esett a megszokott teákkal. És annyira artificiális, hogy hiába járt le 5 hónapja, ennek semmi nyoma nem volt. (visszaolvasva, ez a bekezdés már-már reklámblokknak tűnik a főműsor előtt)

Továbbá, ami még fontosabb, azt is szögezzük le, hogy - shameonme - nem voltam még baletten. Sem klasszikus baletten, sem modernen. Tegnapig.
Prekoncepcióm nyilván volt. Biztos voltam benne, h a balett baromi unalmas, sztoriból nem értek semmit, mert én ilyen verbális gyerek vagyok, s annak hiányában csak maga a mozgás marad, ami meg nem köt le, nem tudom értékelni, mert én ilyen verbális gyerek vagyok. És akkor tévedtem.

De amellett, hogy verbális gyerek vagyok, nyitott is. Legalábbis szeretem ezt gondolni magamról. Ezért nem tudtam ellenállni, amikor kaptam egy kedves meghívást a MüPába, Bozsik Yvette-ék Varázsfuvolájára. És nagyon jó éreztem magam! Persze kellett hozzá, hogy előtte átismételtem a sztorit, mert magából a táncból nem valószinű, h megértettem volna. Viszont így, hogy tudtam, nagyon élveztem, sőt, sokkal jobban, mint az eredeti opera-formátumban. Az operákkal leginkább az a bajom, hogy a sztori 5 mondatban elmondható, és max. félórában be is mutatható - lenne. Így, táncos kivitelben viszont fel sem tűnt az idő, mert nagyon érdekes volt, ahogy tánccal, de színészi játékkal a verbális sztorit. És akkor még nem is szóltam a poénokról, amiktől rengetegszer húzódott mosolyra a szám.

Laikusként nekem mindenki játéka tetszett, de kissé kiemelkedett az Éj királynője (Lisztóczki Hajnalka), Papageno (Vati Tamás) és Pamina (Krausz Alíz), míg Sarastro (Hámor József) szerepéhez, áriáihoz valahogy lassabb mozgásokat képzeltem volna - de ez koreográfiai probléma inkább.

Másik, ami furcsa volt, az az előadás vége. Az a csavar rendben volt, h a "jók", Sarastroék voltak feketében, míg az Éj királynője társasága fehérben, de a végén miért viselt ördögállarcot Pamina, és fekete állarcokat a többiek, azt nem tudom. Továbbá azt sem, hogy miért vándorolt a lépcsőn felfele magányosan és elveszetten Papageno. Az egyetlen, ami eszembe jutott az az, hogy Papageno, miután nem állta ki a próbákat, nem lett bölcs, míg a többiek igen, ezért voltak ők már fent. Viszont, ha ez igaz, és az ördögmaszk is, akkor ez azt jelenti, hogy aki bölcs lesz, az gonosszá válik??
Mindenesetre nem csak én nem értettem ezt, mert a közönség sem mert elkezdeni tapsolni - azt hitték, még történni fog valami.

All-in-all, ezzel az előadással a modern balett nyert egy újabb nézőt, de csak akkor, ha ismerem a sztorit. Azért anélkül reménytelen lett volna. :)