A good life

Mint amikor éjjel vezetek az országúton. Felkapcsolom a reflektort, hogy kicsit tovább lássak, hamár úgy lelassulnak a reflexeim éjfél után. Tolom a fénypászmát magam előtt a fekete, sőtétzöld és sötétkék világban, igyekszem találni valami élvezhető rádióadót, és bosszús vagyok, amikor egy másik autó miatt vissza kell kapcsolnom tompítottra.

Főleg "karrieremre" (ha beleszámoljuk az iskolákat is) volt egy hosszú ideig jellemző, hogy a következő lépcsőfokkal mindig tisztában voltam. Az élet ugyan ide-oda sodort, de úgy tűnt, mintha a reflektorral be tudnék látni a kanyarokba. Csakhogy ahogy a gondolatban továbbléptem, a kanyar mögött útelágazás volt, és minden út újabb válaszúthoz vezetett, válaszútak sokaságát nyitotta meg. Ahogy az elágazások labirintusában próbáltam választani gondolatban, úgy éreztem nincs korlát, minden csak az én választásomon múlik. Mert a mai világban egy kis bátorsággal és sokkal több munkával már tényleg szinte bármi elképzelhető. Nyilván vannak lehetőségek, amiket magam mögött hagytam (ezért sajnálom csak az "öregedést"), már nem leszek pl. mikrobiológus, de a megmaradt lehetőségek tárháza így is szédítő. Én ebben nem vagyok valami bátor, de az élet eddig is megadta a lehetőségeket, és ha kelletlen elfogadtam őket, abból mindig jó dolgok sültek ki.

Na dehát ha annyi a lehetőség, és korlát minimális, akkor hogy válasszon az ember? Ilyenkor az agyam gondolatban helikopterre (helicopter view), sőt űrhajóba száll, és megpróbálja megnézni, hogy az az út vajon hova vezet. Ezt nyilván lehetetlen megjósolni, de játszani lehet. Csak a probléma az, hogy az utak közötti választáskor mérce kell. Miért jobb ha ezt az utat választom, mint a másikat? Miért válasszam ezt? Mert boldogam életem lesz tőle? Biztos ettől lesz boldogabb az életem? (Ld. pl. legegyszerűbb kérdést: komoly karrier vagy sem) Mitől lesz az ember élete boldog? És ekkor beleütközök egy falba, ahonnan nincs tovább, mert előbb erre a nehéz kérdésre kell válaszolni.

*******************

A Harvardon a 30-as évek végén néhány tudós azt a kérdést tette fel, hogy mitől lesz az ember élete "good life". Mik azok a tényezők, amelyek sikeres, boldog élethez vezetnek? Azt egyből látták, hogy az orvostudomány, a pszichológia és -átria megközelítése, amelyek egy adott emberrel nagyrészt csak rövid ideig, életének beteg szakaszában foglalkoznak, itt nem alkalmazható. Egész életutakat kell megvizsgálni tudományos alapossággal, összehasonlítani őket, hogy következtetéseket vonhassanak le.

Így fogtak 268 "normális" hardvardi fiú diákot a '42-'44 között végzők közül (köztük pl. JFK-t), és az akkor elérhető legnagyobb tudományos alapossággal feltérképezték őket minden tekintetben a fizikai állapottól kezdve a családi háttér legapróbb részleteiig. És elkezdték nyomonkövetni őket. A hosszútávú (szakszóval longitudinális) kutatás többször majdnem abbamaradt, de egy elkötelezett tudósnak hála máig tart, amikor a valamikori diákok már 80-as éveik végén járnak.

Több mint száz ember életútja van dokumentálva és titkosítva tudományos aprólékossággal abban a Fenway Park-i (itt van a Boston Red Sox baseball csapat pályája is amúgy) szobában, ahová tavaly ősszel beengedték a The Atlantic újságíróját - a kutatás során először.

A cikket (What Makes Us Happy?) mindenkinek nagyon ajánlom, mert nagyszerű írás. Nagyon hosszú, de rengeteg olyan gondolat és fordulat van benne, amiről napokig lehetne beszélgetni.
Nem is mondok többet, inkább bízzatok bennem, és olvassátok végig.

Ja, és tudom-e már a "titkot"? Nyilván nem. Ha ilyen kész válaszokat akarna adni a cikk, nem is ajánlanám. Mert attól tartok nincsenek kész válaszok.