Képek az első két elemről itt és itt. A "süti" még eltart egy kis ideig.
A good life
Mint amikor éjjel vezetek az országúton. Felkapcsolom a reflektort, hogy kicsit tovább lássak, hamár úgy lelassulnak a reflexeim éjfél után. Tolom a fénypászmát magam előtt a fekete, sőtétzöld és sötétkék világban, igyekszem találni valami élvezhető rádióadót, és bosszús vagyok, amikor egy másik autó miatt vissza kell kapcsolnom tompítottra.
Főleg "karrieremre" (ha beleszámoljuk az iskolákat is) volt egy hosszú ideig jellemző, hogy a következő lépcsőfokkal mindig tisztában voltam. Az élet ugyan ide-oda sodort, de úgy tűnt, mintha a reflektorral be tudnék látni a kanyarokba. Csakhogy ahogy a gondolatban továbbléptem, a kanyar mögött útelágazás volt, és minden út újabb válaszúthoz vezetett, válaszútak sokaságát nyitotta meg. Ahogy az elágazások labirintusában próbáltam választani gondolatban, úgy éreztem nincs korlát, minden csak az én választásomon múlik. Mert a mai világban egy kis bátorsággal és sokkal több munkával már tényleg szinte bármi elképzelhető. Nyilván vannak lehetőségek, amiket magam mögött hagytam (ezért sajnálom csak az "öregedést"), már nem leszek pl. mikrobiológus, de a megmaradt lehetőségek tárháza így is szédítő. Én ebben nem vagyok valami bátor, de az élet eddig is megadta a lehetőségeket, és ha kelletlen elfogadtam őket, abból mindig jó dolgok sültek ki.
Na dehát ha annyi a lehetőség, és korlát minimális, akkor hogy válasszon az ember? Ilyenkor az agyam gondolatban helikopterre (helicopter view), sőt űrhajóba száll, és megpróbálja megnézni, hogy az az út vajon hova vezet. Ezt nyilván lehetetlen megjósolni, de játszani lehet. Csak a probléma az, hogy az utak közötti választáskor mérce kell. Miért jobb ha ezt az utat választom, mint a másikat? Miért válasszam ezt? Mert boldogam életem lesz tőle? Biztos ettől lesz boldogabb az életem? (Ld. pl. legegyszerűbb kérdést: komoly karrier vagy sem) Mitől lesz az ember élete boldog? És ekkor beleütközök egy falba, ahonnan nincs tovább, mert előbb erre a nehéz kérdésre kell válaszolni.
*******************
A Harvardon a 30-as évek végén néhány tudós azt a kérdést tette fel, hogy mitől lesz az ember élete "good life". Mik azok a tényezők, amelyek sikeres, boldog élethez vezetnek? Azt egyből látták, hogy az orvostudomány, a pszichológia és -átria megközelítése, amelyek egy adott emberrel nagyrészt csak rövid ideig, életének beteg szakaszában foglalkoznak, itt nem alkalmazható. Egész életutakat kell megvizsgálni tudományos alapossággal, összehasonlítani őket, hogy következtetéseket vonhassanak le.
Így fogtak 268 "normális" hardvardi fiú diákot a '42-'44 között végzők közül (köztük pl. JFK-t), és az akkor elérhető legnagyobb tudományos alapossággal feltérképezték őket minden tekintetben a fizikai állapottól kezdve a családi háttér legapróbb részleteiig. És elkezdték nyomonkövetni őket. A hosszútávú (szakszóval longitudinális) kutatás többször majdnem abbamaradt, de egy elkötelezett tudósnak hála máig tart, amikor a valamikori diákok már 80-as éveik végén járnak.
Több mint száz ember életútja van dokumentálva és titkosítva tudományos aprólékossággal abban a Fenway Park-i (itt van a Boston Red Sox baseball csapat pályája is amúgy) szobában, ahová tavaly ősszel beengedték a The Atlantic újságíróját - a kutatás során először.
A cikket (What Makes Us Happy?) mindenkinek nagyon ajánlom, mert nagyszerű írás. Nagyon hosszú, de rengeteg olyan gondolat és fordulat van benne, amiről napokig lehetne beszélgetni.
Nem is mondok többet, inkább bízzatok bennem, és olvassátok végig.
Ja, és tudom-e már a "titkot"? Nyilván nem. Ha ilyen kész válaszokat akarna adni a cikk, nem is ajánlanám. Mert attól tartok nincsenek kész válaszok.
Főleg "karrieremre" (ha beleszámoljuk az iskolákat is) volt egy hosszú ideig jellemző, hogy a következő lépcsőfokkal mindig tisztában voltam. Az élet ugyan ide-oda sodort, de úgy tűnt, mintha a reflektorral be tudnék látni a kanyarokba. Csakhogy ahogy a gondolatban továbbléptem, a kanyar mögött útelágazás volt, és minden út újabb válaszúthoz vezetett, válaszútak sokaságát nyitotta meg. Ahogy az elágazások labirintusában próbáltam választani gondolatban, úgy éreztem nincs korlát, minden csak az én választásomon múlik. Mert a mai világban egy kis bátorsággal és sokkal több munkával már tényleg szinte bármi elképzelhető. Nyilván vannak lehetőségek, amiket magam mögött hagytam (ezért sajnálom csak az "öregedést"), már nem leszek pl. mikrobiológus, de a megmaradt lehetőségek tárháza így is szédítő. Én ebben nem vagyok valami bátor, de az élet eddig is megadta a lehetőségeket, és ha kelletlen elfogadtam őket, abból mindig jó dolgok sültek ki.
Na dehát ha annyi a lehetőség, és korlát minimális, akkor hogy válasszon az ember? Ilyenkor az agyam gondolatban helikopterre (helicopter view), sőt űrhajóba száll, és megpróbálja megnézni, hogy az az út vajon hova vezet. Ezt nyilván lehetetlen megjósolni, de játszani lehet. Csak a probléma az, hogy az utak közötti választáskor mérce kell. Miért jobb ha ezt az utat választom, mint a másikat? Miért válasszam ezt? Mert boldogam életem lesz tőle? Biztos ettől lesz boldogabb az életem? (Ld. pl. legegyszerűbb kérdést: komoly karrier vagy sem) Mitől lesz az ember élete boldog? És ekkor beleütközök egy falba, ahonnan nincs tovább, mert előbb erre a nehéz kérdésre kell válaszolni.
*******************
A Harvardon a 30-as évek végén néhány tudós azt a kérdést tette fel, hogy mitől lesz az ember élete "good life". Mik azok a tényezők, amelyek sikeres, boldog élethez vezetnek? Azt egyből látták, hogy az orvostudomány, a pszichológia és -átria megközelítése, amelyek egy adott emberrel nagyrészt csak rövid ideig, életének beteg szakaszában foglalkoznak, itt nem alkalmazható. Egész életutakat kell megvizsgálni tudományos alapossággal, összehasonlítani őket, hogy következtetéseket vonhassanak le.
Így fogtak 268 "normális" hardvardi fiú diákot a '42-'44 között végzők közül (köztük pl. JFK-t), és az akkor elérhető legnagyobb tudományos alapossággal feltérképezték őket minden tekintetben a fizikai állapottól kezdve a családi háttér legapróbb részleteiig. És elkezdték nyomonkövetni őket. A hosszútávú (szakszóval longitudinális) kutatás többször majdnem abbamaradt, de egy elkötelezett tudósnak hála máig tart, amikor a valamikori diákok már 80-as éveik végén járnak.
Több mint száz ember életútja van dokumentálva és titkosítva tudományos aprólékossággal abban a Fenway Park-i (itt van a Boston Red Sox baseball csapat pályája is amúgy) szobában, ahová tavaly ősszel beengedték a The Atlantic újságíróját - a kutatás során először.
A cikket (What Makes Us Happy?) mindenkinek nagyon ajánlom, mert nagyszerű írás. Nagyon hosszú, de rengeteg olyan gondolat és fordulat van benne, amiről napokig lehetne beszélgetni.
Nem is mondok többet, inkább bízzatok bennem, és olvassátok végig.
Ja, és tudom-e már a "titkot"? Nyilván nem. Ha ilyen kész válaszokat akarna adni a cikk, nem is ajánlanám. Mert attól tartok nincsenek kész válaszok.
A veztéknév nélküli ember
A mai világban, amikor intézmények szabályozzák életünk legkülönfélébb momentumai, nehéz elképzelni, hogy ne legyen vezetéknevünk. Bár valószinüleg a keresztnév jobban hozzám tartozik, de a vezetéknév is integráns része lett a személyiségemnek, és nehéz lenne elképzelni, ha elveszteném - mondjuk egy tanuvédelmi program keretein belül.
Pedig a vezetéknév nem annyira régi találmány. Az egész úgy kezdődött, hogy kellett valami, amivel megkülönböztethetik a sok azonos keresztnevűt. Lehetett ez a foglalkozásuk, birtokaik földrajzi helye, nemzetiségük, honnan, melyik városból származnak, valamilyen - legtöbbször külső - tulajdonságuk.
Skandináviában még a XX. sz. első felében, és azon belül Izlandon mai napig az apa (ritkábban az anya) neve + fiú esetén son, lány esetén dottir szavakból képződik a vezetéknév, s ez természetesen az unoka esetében megint újragenerálódik. Így a gyermek "vezetékneve" más lesz, mint a szüleié, ami bizony vezethet problémákhoz, ha hülye határőrbe botlik az ember.
Ez persze azért van, mert ez az apai név nem is igazán vezetéknév, az izlandiak nem is tekintik annak, csak valamiféle leírásnak, kiegészítésnek. Éppen ezért, ha formálisan meg akarunk szólítani egy izlandit, akkor a keresztnevén tegyük, úgy mint "Ms Björk..." és nem mint "Ms Gudmundsdóttir..." (Emiliana Torrini Davidsdóttirt sajnos nem tudtam frappánsan felhasználni a példához).
Ez a szülői vonal nem csak a germánokra volt jellemző, de kelta ír/skót világban a Mac ugyanúgy fiú-t, míg az O' unokát jelől. Aztán ne is beszéljünk az oroszban a patrimoniális középsőnévről.
De vannak még érdekesebb kultúrák. A Myanmarban egyáltalán nem volt semmi ilyesmi - mindenki olyan neveket vesz fel, amit akar, és azt az élete folyamán szabadon meg is változtathatja, ha ezt a sorsa úgy hozza.
Arra azonban mindezek után sem számítottam, hogy lehet valaki a fejlett nyugaton (az archaikus Izlandot leszámítva), akinek csak keresztneve van. Márpedig lehet. (és nem csak a kilóméter hosszú eredeti nevű spanyol, brazil, portugál focisták)
Olasz főnököm hosszas procedúra után két hónapja fogadott örökbe egy alig 19 hónapos kislányt, akinek a keresztneve Brenda (eléggé ritkán használt név arrafelé is - ott is a Beverly Hills 90210-re asszociálnak belőle).
A szabályok szerint minden dokumentumot, amit kaptak, úgy módosítottak, hogy ne legyen semmi nyomuk a gyermek eredeti szüleire. Brenda is majd csak 21 évesen férhet ezekhez hozzá. A módosítások egy fontos eleme volt, hogy Brendától elvették a vezetéknevét, kihúzták vastag fekete filccel mindenhonnan.
Az új szülőkben azonban nem bíznak a hatóságok - az első évben a hivatalos gyám továbbra is Milánó városa, így az apa nem adhatja vezetéknevét a gyereknek. Ebben az évben a kis Brendának egyszerűen nincs vezetékneve.
Pedig a vezetéknév nem annyira régi találmány. Az egész úgy kezdődött, hogy kellett valami, amivel megkülönböztethetik a sok azonos keresztnevűt. Lehetett ez a foglalkozásuk, birtokaik földrajzi helye, nemzetiségük, honnan, melyik városból származnak, valamilyen - legtöbbször külső - tulajdonságuk.
Skandináviában még a XX. sz. első felében, és azon belül Izlandon mai napig az apa (ritkábban az anya) neve + fiú esetén son, lány esetén dottir szavakból képződik a vezetéknév, s ez természetesen az unoka esetében megint újragenerálódik. Így a gyermek "vezetékneve" más lesz, mint a szüleié, ami bizony vezethet problémákhoz, ha hülye határőrbe botlik az ember.
Ez persze azért van, mert ez az apai név nem is igazán vezetéknév, az izlandiak nem is tekintik annak, csak valamiféle leírásnak, kiegészítésnek. Éppen ezért, ha formálisan meg akarunk szólítani egy izlandit, akkor a keresztnevén tegyük, úgy mint "Ms Björk..." és nem mint "Ms Gudmundsdóttir..." (Emiliana Torrini Davidsdóttirt sajnos nem tudtam frappánsan felhasználni a példához).
Ez a szülői vonal nem csak a germánokra volt jellemző, de kelta ír/skót világban a Mac ugyanúgy fiú-t, míg az O' unokát jelől. Aztán ne is beszéljünk az oroszban a patrimoniális középsőnévről.
De vannak még érdekesebb kultúrák. A Myanmarban egyáltalán nem volt semmi ilyesmi - mindenki olyan neveket vesz fel, amit akar, és azt az élete folyamán szabadon meg is változtathatja, ha ezt a sorsa úgy hozza.
Arra azonban mindezek után sem számítottam, hogy lehet valaki a fejlett nyugaton (az archaikus Izlandot leszámítva), akinek csak keresztneve van. Márpedig lehet. (és nem csak a kilóméter hosszú eredeti nevű spanyol, brazil, portugál focisták)
Olasz főnököm hosszas procedúra után két hónapja fogadott örökbe egy alig 19 hónapos kislányt, akinek a keresztneve Brenda (eléggé ritkán használt név arrafelé is - ott is a Beverly Hills 90210-re asszociálnak belőle).
A szabályok szerint minden dokumentumot, amit kaptak, úgy módosítottak, hogy ne legyen semmi nyomuk a gyermek eredeti szüleire. Brenda is majd csak 21 évesen férhet ezekhez hozzá. A módosítások egy fontos eleme volt, hogy Brendától elvették a vezetéknevét, kihúzták vastag fekete filccel mindenhonnan.
Az új szülőkben azonban nem bíznak a hatóságok - az első évben a hivatalos gyám továbbra is Milánó városa, így az apa nem adhatja vezetéknevét a gyereknek. Ebben az évben a kis Brendának egyszerűen nincs vezetékneve.
Flamenco
Egy hete az A38-on megtekintettük a Nuestro Aire Flamenco Társulat előadását.
Hogy mit vártam tőle, arra nem emlékszem már, de akármi is volt, a produkció sokszorosan túlszárnyalta.
Az előadás előtt a flamencoról csak halvány elképzeléseim voltak. Persze, elnézően mosolyogva elolvastam a flamenco lélektanáról szóló bekezdést a fenti linken, de alapvetően egy idegen-kultúrás élményre számítottam, mint amikor a tv-ben enyhe mosollyal az ajkán nézte az ember a combizomból ugráló orosz kozákokat. Ehhez képest abszolút értelemben mérve is nagy élményt kaptam, ahogy úgy tűnt a többi néző is, akik úgy 5-től 65 éves korig képviseltették magukat a hajó gyomrában.
Rögtön az elején megvettek, mert a zene (a klasszikus gitárral, csellóval, valami ütőssel, a később csatlakozó alt-fuvolával) és a két énekesnő eltérő karakterű hangja már tánc nélkül is érdekes volt. Alapvetően nyilván a flamenco stílusa dominált, de a későbbiekben beleszűrődtek elemek a szomszédos területekről, más latin zenékből, dzsesszből, magyar népzenéből és akár cigányzenéből is. Külön meglepő volt, amikor flamenco stílusban magyar dalokat is hallottunk, és ez egyáltalán nem tűnt furcsának.
Aztán felvonult a kar, akik első produkciója inkább bevezetés volt. Nem úgy a két táncos szóló produkciói - akik történetesen az énekesnők, Arijana Luburic és az együttes vezetője, koreográfusa, Keck Mária voltak. Az ő táncaik olyan kifejezőek voltak, hogy hirtelen a flamenco minden, azelőtt bullshitnek gondolt filozófiáját el tudtam hinni. Történeteket láttunk a szinpadon, ahol mind az arcnak, mind a kezeknek, mind a lábaknak, mind a csipőnek, de a test összes többi részének is nagy szerepe volt - alig tudtam kapkodni a szemem a nagy koncentrálásban, mert mind hozzátett valamit. Különösen Keck Mária volt hihetetlen, akinek a táncán annyi minden átjött a személyiségéből, hogy szinte úgy lehetett érezni, megismertem.
A későbbiekben a kar lányai is felnőttek a feladathoz, s az újrázás idején nagyon megérdemelték, hogy mindegyikük egyenként is megmutathatta a maga kis szólóját.
Ahogy az a korábbiakban kiderült, a táncművészet vidékén eléggé fogalmatlan vagyok, s az olyan helyzetektől tartok, amikor csupán a mozdulatok szépségéért kell hanyattvágódni. Ezen az este lehet, hogy a zene segített, de egy pillanatra nem vesztettem el az érdeklődésemet, és a bő másfél óra alig húsz percnek tűnt.
Hogy mit vártam tőle, arra nem emlékszem már, de akármi is volt, a produkció sokszorosan túlszárnyalta.
Az előadás előtt a flamencoról csak halvány elképzeléseim voltak. Persze, elnézően mosolyogva elolvastam a flamenco lélektanáról szóló bekezdést a fenti linken, de alapvetően egy idegen-kultúrás élményre számítottam, mint amikor a tv-ben enyhe mosollyal az ajkán nézte az ember a combizomból ugráló orosz kozákokat. Ehhez képest abszolút értelemben mérve is nagy élményt kaptam, ahogy úgy tűnt a többi néző is, akik úgy 5-től 65 éves korig képviseltették magukat a hajó gyomrában.
Rögtön az elején megvettek, mert a zene (a klasszikus gitárral, csellóval, valami ütőssel, a később csatlakozó alt-fuvolával) és a két énekesnő eltérő karakterű hangja már tánc nélkül is érdekes volt. Alapvetően nyilván a flamenco stílusa dominált, de a későbbiekben beleszűrődtek elemek a szomszédos területekről, más latin zenékből, dzsesszből, magyar népzenéből és akár cigányzenéből is. Külön meglepő volt, amikor flamenco stílusban magyar dalokat is hallottunk, és ez egyáltalán nem tűnt furcsának.
Aztán felvonult a kar, akik első produkciója inkább bevezetés volt. Nem úgy a két táncos szóló produkciói - akik történetesen az énekesnők, Arijana Luburic és az együttes vezetője, koreográfusa, Keck Mária voltak. Az ő táncaik olyan kifejezőek voltak, hogy hirtelen a flamenco minden, azelőtt bullshitnek gondolt filozófiáját el tudtam hinni. Történeteket láttunk a szinpadon, ahol mind az arcnak, mind a kezeknek, mind a lábaknak, mind a csipőnek, de a test összes többi részének is nagy szerepe volt - alig tudtam kapkodni a szemem a nagy koncentrálásban, mert mind hozzátett valamit. Különösen Keck Mária volt hihetetlen, akinek a táncán annyi minden átjött a személyiségéből, hogy szinte úgy lehetett érezni, megismertem.
A későbbiekben a kar lányai is felnőttek a feladathoz, s az újrázás idején nagyon megérdemelték, hogy mindegyikük egyenként is megmutathatta a maga kis szólóját.
Ahogy az a korábbiakban kiderült, a táncművészet vidékén eléggé fogalmatlan vagyok, s az olyan helyzetektől tartok, amikor csupán a mozdulatok szépségéért kell hanyattvágódni. Ezen az este lehet, hogy a zene segített, de egy pillanatra nem vesztettem el az érdeklődésemet, és a bő másfél óra alig húsz percnek tűnt.
Ma reggel két email várt a gmailben:
- Az egyik Agadezből, a Szahara közepéről érkezett, és a szerző sajnálkozását fejezte ki a felett, hogy megint külföldön vagyok. "I'm sorry to hear that you're again abroad. This year is bad for everyone." [később szegény Aghali rájött, hogy az abroad nem munkanélkülit jelent]
- A másikban, Kabulból biztosítottak róla, hogy a pénzünket vissza fogjuk kapni, mert más pénzének megtartása Haram, a hitük szerint tilos. Muqim megköszönte türelmünket, végezetül reményét fejezte ki, hogy mihamarabb vendégül láthat.
Ezek után eljátszottam a gondolattal, hogy visszakapcsoljam a gmail szöveges reklámait, amiket az emailek elemzése alapján gyárt - vajon milyen releváns reklámokat kapnék..
- Az egyik Agadezből, a Szahara közepéről érkezett, és a szerző sajnálkozását fejezte ki a felett, hogy megint külföldön vagyok. "I'm sorry to hear that you're again abroad. This year is bad for everyone." [később szegény Aghali rájött, hogy az abroad nem munkanélkülit jelent]
- A másikban, Kabulból biztosítottak róla, hogy a pénzünket vissza fogjuk kapni, mert más pénzének megtartása Haram, a hitük szerint tilos. Muqim megköszönte türelmünket, végezetül reményét fejezte ki, hogy mihamarabb vendégül láthat.
Ezek után eljátszottam a gondolattal, hogy visszakapcsoljam a gmail szöveges reklámait, amiket az emailek elemzése alapján gyárt - vajon milyen releváns reklámokat kapnék..
Ambiance
Negyed10, már sötét, de a teraszajtó még nyitva. Á-val, csetelek skype-on, aki megint, még mindig Amsterdamban van:
"[21:12:15] b: kepzeld a madarcsicsergesen at felszurodik a rezfuvos-zenekar altal jatszott Oromoda
[21:14:38] Á: ha ilyeneket hallasz, tuti nem Pesten vagy"
"[21:12:15] b: kepzeld a madarcsicsergesen at felszurodik a rezfuvos-zenekar altal jatszott Oromoda
[21:14:38] Á: ha ilyeneket hallasz, tuti nem Pesten vagy"
Az igazi Svájc
Appenzell Innerrhoden Svájc legkisebb kantonja a 26-ból, mindössze 17 ezren lakják az ország ÉK-i részén. Miután a XVI. században sikerült elszakadni a St. Gallen-i apáttól, és idővel felvetetni magukat a Svájci kantonok akkor még nagyon laza szövetségébe, még a századforduló előtt összevesztek a reformáción, s így jött létre a két Appenzell kanton: Innerrhoden (katolikus) és Ausserrhoden (református). (Ez nem ide tartozik, de Jura kanton csupán 1979-ben vált le Bernről - pont azért mert dominánsan katolikus, míg Bern protestáns. Így ma meg az okoz gondot, hogy Jura déli része hiába protestáns, s így Bernnél maradt, de a fővárossal szemben francia nyelvű.. Nehéz dolgok ezek.)
A Rajna-völgyből egy egysávos alsóbbrendű úton vágunk át a régióba. Ahogy kanyarog az út egy fehér Mercedes ML húz át minket a gyönyörű erdőn. Rendszáma AI, azaz helyi lehet.. de mégsem lehet biztos benne az ember, mert az alacsony autó-adóknak hála az összes bérautócég ide jegyzi be flottáját.
Kiérünk az erdőből, és elénktárul az igazi lándsáft. Káprázóan zöld mezőket kell elképzelni a hullámzó dombokon, tehén-kolompot, elszórt faházakat, a falukban festett homlokzatokat, s a háttérben a Säntis 2500m-es havas csúcsát a kék ég kontrasztjában.
De nem lehet megállni fényképezni, mert - szokás szerint - késésben vagyunk. Ugyanis április utolsó vasárnapja van, s az 1872 óta érvényben lévő alkotmány szerint minden évben ezen a napon tartják Appenzell faluban a Landesgemeindét, azaz az országos gyűlést. Ilyenkor a szavazásra jogosultak összegyűlnek a falu főterén, a férfiak oldalukon karddal, míg a nők a jogosultságot bizonyító okmánnyal, és közvetlenül törvényeket hoznak, valamint megválasztják a végrehajtó hatalmat jelentő tanácsot. Minden kérdésről nyiltan, kézfeltartással döntenek, és elméletileg bárki kifejtheti véleményét. Appenzell Innerrhoden különösen konzervatív kanton, így egészen 1991-ig kellett várni, hogy a nőket is bevonják a fehérnépnek nem való, komoly politikába - akkor is csak a berni legfelsőbb bíróság nyomására..
És valóban, Európa közepén (mert csak mi gonduljuk, hogy mi vagyunk ott - tőlünk nyugatabbra inkább tekintik Svájcot vagy Bajorországot annak) még mindig így, az 1585-as Ezüst Könyv szerint mennek a dolgok. Jó hosszan, 3 és fél órán át beszéltek az emberek a pulpituson érthetetlen schwytzer duetsch-ül, a szavazók sajna jobbára csak mindennapi öltözetben, esetleg öltönyben jelentek meg, és rendesen, kardcsörgetés nélkül, kézfeltartással szavaztak. Mertek volna nem eljönni - a törvény szerint a közügyekben való részvétel elmulasztása pénzbüntetéssel jár - kivéve, ha az időjárási körülmények vagy valami fontosabb kötelesség nem engedi. Ilyen lehet pl. a tehenek őrzése.
Képek itt.
Ja, és hogy milyen komoly döntéseket hoztak? Hogy mást ne mondjak betiltották a meztelen túrázást. Merthogy egyre több olyan német túrázó jelent meg a hegyeikben, akik az igazi természetközeliség jegyében nem viselt a bakancson kívül semmi mást. A szégyentelenek! Skandallum!
A Rajna-völgyből egy egysávos alsóbbrendű úton vágunk át a régióba. Ahogy kanyarog az út egy fehér Mercedes ML húz át minket a gyönyörű erdőn. Rendszáma AI, azaz helyi lehet.. de mégsem lehet biztos benne az ember, mert az alacsony autó-adóknak hála az összes bérautócég ide jegyzi be flottáját.
Kiérünk az erdőből, és elénktárul az igazi lándsáft. Káprázóan zöld mezőket kell elképzelni a hullámzó dombokon, tehén-kolompot, elszórt faházakat, a falukban festett homlokzatokat, s a háttérben a Säntis 2500m-es havas csúcsát a kék ég kontrasztjában.
De nem lehet megállni fényképezni, mert - szokás szerint - késésben vagyunk. Ugyanis április utolsó vasárnapja van, s az 1872 óta érvényben lévő alkotmány szerint minden évben ezen a napon tartják Appenzell faluban a Landesgemeindét, azaz az országos gyűlést. Ilyenkor a szavazásra jogosultak összegyűlnek a falu főterén, a férfiak oldalukon karddal, míg a nők a jogosultságot bizonyító okmánnyal, és közvetlenül törvényeket hoznak, valamint megválasztják a végrehajtó hatalmat jelentő tanácsot. Minden kérdésről nyiltan, kézfeltartással döntenek, és elméletileg bárki kifejtheti véleményét. Appenzell Innerrhoden különösen konzervatív kanton, így egészen 1991-ig kellett várni, hogy a nőket is bevonják a fehérnépnek nem való, komoly politikába - akkor is csak a berni legfelsőbb bíróság nyomására..
És valóban, Európa közepén (mert csak mi gonduljuk, hogy mi vagyunk ott - tőlünk nyugatabbra inkább tekintik Svájcot vagy Bajorországot annak) még mindig így, az 1585-as Ezüst Könyv szerint mennek a dolgok. Jó hosszan, 3 és fél órán át beszéltek az emberek a pulpituson érthetetlen schwytzer duetsch-ül, a szavazók sajna jobbára csak mindennapi öltözetben, esetleg öltönyben jelentek meg, és rendesen, kardcsörgetés nélkül, kézfeltartással szavaztak. Mertek volna nem eljönni - a törvény szerint a közügyekben való részvétel elmulasztása pénzbüntetéssel jár - kivéve, ha az időjárási körülmények vagy valami fontosabb kötelesség nem engedi. Ilyen lehet pl. a tehenek őrzése.
Képek itt.
Ja, és hogy milyen komoly döntéseket hoztak? Hogy mást ne mondjak betiltották a meztelen túrázást. Merthogy egyre több olyan német túrázó jelent meg a hegyeikben, akik az igazi természetközeliség jegyében nem viselt a bakancson kívül semmi mást. A szégyentelenek! Skandallum!
A Budapest - Milánó járat
Már annyiszor megtettem a Budapest-Milánó utat oda-vissza, hogy igazán semmin sem tudok meglepődni.
Először még furcsa volt, hogy a milánói/bergamoi/orio al serioi reptéren azonnal meg tudtam mondani, hogy melyik lány magyar - az általában platinaszőke, 10+ centis sarkú csízmiben esetlenkedő táncos, ill. a táncból "nyugdíjba vonult" ex-kincskeresőket nem nehéz észrevenni. Az utóbbi kategóriába tartozott három éve az a csaj, aki mellettem azt magyarázta barátnőjének, hogy mennyire nem állt jól neki az a többmilliós hosszú bunda, s így inkább levágatta - majd ezután együtt elkezdték számolni a brilliánsokat a Chanel óráján.
Az olaszokat sem kell félteni, habár ők azért nem ilyen látványosan gázak. Pl. már megszoktuk tőlük, hogy még a téli hajnali töksötétben is a szemük előtt marad a napszemüveg. Az a napszemüveg, amihez egy fél irodaház homlokzatának üvegeit el kellett használni.
A kedvencem azonban az volt, amikor pár hónapja békés reptéri álmomból hajnali négykor egy sharm el-sheikhi charter teljes olasz közönsége ébresztett. Volt ott minden: már hajnalban full hangerővel és sebességgel beszélgető nagydarab asszonyságok, ordító csecsemők, rohangáló nagyobbacska gyerekek, csomagok alatt görnyedező megtört apák.. Nem is részletezem tovább.
Szóval már ismerem a szokványos elemeket, s igyekszem tudatomat beszűkíteni, minden mozdulatomat optimalizálni, és minél hamarabb álomba merülni. Márpedig ha alszom, akkor alszom. Így történhetett, hogy két hete nem is jutott el igazán a tudatomig egy magyar utastársam ordibálása. A leszállás folyamán azonban nem lehetett nem észrevenni, hogy a hajnali hatos indulás ellenére olyan tajrészeg, hogy le kellett támogatni a lépcsőn, és a buszra való felszállás is gondokat okozott neki. Nem rossz napkezdésnek.
Először még furcsa volt, hogy a milánói/bergamoi/orio al serioi reptéren azonnal meg tudtam mondani, hogy melyik lány magyar - az általában platinaszőke, 10+ centis sarkú csízmiben esetlenkedő táncos, ill. a táncból "nyugdíjba vonult" ex-kincskeresőket nem nehéz észrevenni. Az utóbbi kategóriába tartozott három éve az a csaj, aki mellettem azt magyarázta barátnőjének, hogy mennyire nem állt jól neki az a többmilliós hosszú bunda, s így inkább levágatta - majd ezután együtt elkezdték számolni a brilliánsokat a Chanel óráján.
Az olaszokat sem kell félteni, habár ők azért nem ilyen látványosan gázak. Pl. már megszoktuk tőlük, hogy még a téli hajnali töksötétben is a szemük előtt marad a napszemüveg. Az a napszemüveg, amihez egy fél irodaház homlokzatának üvegeit el kellett használni.
A kedvencem azonban az volt, amikor pár hónapja békés reptéri álmomból hajnali négykor egy sharm el-sheikhi charter teljes olasz közönsége ébresztett. Volt ott minden: már hajnalban full hangerővel és sebességgel beszélgető nagydarab asszonyságok, ordító csecsemők, rohangáló nagyobbacska gyerekek, csomagok alatt görnyedező megtört apák.. Nem is részletezem tovább.
Szóval már ismerem a szokványos elemeket, s igyekszem tudatomat beszűkíteni, minden mozdulatomat optimalizálni, és minél hamarabb álomba merülni. Márpedig ha alszom, akkor alszom. Így történhetett, hogy két hete nem is jutott el igazán a tudatomig egy magyar utastársam ordibálása. A leszállás folyamán azonban nem lehetett nem észrevenni, hogy a hajnali hatos indulás ellenére olyan tajrészeg, hogy le kellett támogatni a lépcsőn, és a buszra való felszállás is gondokat okozott neki. Nem rossz napkezdésnek.
Damn, Carmack
Ha becsukom a szememet rocket launchereket látok..
Az egy dolog, hogy fiatalodtam 10 évet, de nem ilyen szép időben kéne ennek magába szippantania.
Az egy dolog, hogy fiatalodtam 10 évet, de nem ilyen szép időben kéne ennek magába szippantania.
40 millió forintos bírság gyorshajtásért
Tavaly nyáron az amúgy gyönyörű Fribourg mellett békésen radarozó svájci rendőröket egy francia rendszámú Ferrari ébresztette fel, amint 250km/h-val tepert el melletük.
A csigaevő úriembernek nem ez volt az első gyorshajtása a kantonban, ezért az eljáró bíró keményebb büntetési tétel mellett döntött. A végeredmény szerint három hónapon belül 70 ezer CHF-et (mintegy 13.3 millió Ft-ot) kell befizetnie, továbbá kap 5 évre felfüggesztve még 138.5 ezer CHF (26.3 millió Ft) bírságot. Az indoklásban a bíró megjegyezte, hogy a kalkuláció során figyelembe vette a vétkes jelentősebb anyagi lehetőségeit is.
A történet üzenete az, hogy itt a közteherviselés még a bírságokban is megjelenik (lehetett volna ez is a post címe, de a blikkes felütés azért jobban hangzott), esetleg az, hogy a gazdaság ilyen szintjén meg kell emelni a tételeket, hogy elrettentő erejük legyen a büntetéseknek. Nekem azonban fontosabb, hogy 1) a készülékek hibahatárát 7km/h-ban veszik figyelembe 2) ha engem fényképeznek le, talán nem kell eladnom a lakásomat. Talán nem.
(forrás: NZZ)
A csigaevő úriembernek nem ez volt az első gyorshajtása a kantonban, ezért az eljáró bíró keményebb büntetési tétel mellett döntött. A végeredmény szerint három hónapon belül 70 ezer CHF-et (mintegy 13.3 millió Ft-ot) kell befizetnie, továbbá kap 5 évre felfüggesztve még 138.5 ezer CHF (26.3 millió Ft) bírságot. Az indoklásban a bíró megjegyezte, hogy a kalkuláció során figyelembe vette a vétkes jelentősebb anyagi lehetőségeit is.
A történet üzenete az, hogy itt a közteherviselés még a bírságokban is megjelenik (lehetett volna ez is a post címe, de a blikkes felütés azért jobban hangzott), esetleg az, hogy a gazdaság ilyen szintjén meg kell emelni a tételeket, hogy elrettentő erejük legyen a büntetéseknek. Nekem azonban fontosabb, hogy 1) a készülékek hibahatárát 7km/h-ban veszik figyelembe 2) ha engem fényképeznek le, talán nem kell eladnom a lakásomat. Talán nem.
(forrás: NZZ)
Apróságok április idusán
Hogy folytassam a twitter-like bejegyzések sorát, meg kell osztanom egy szót, ami egy imént kapott levél témájában szerepelt:
*********************
Ennél csak egy fokkal érdekesebb, hogy a Roosevelt tér alatt, a kőfal és az alsórakpart által határolt kis zöldterületen egy sátrat pillantottam meg, amint arra vezettem ma reggel. Egy plédet is szárítottak a sátor tetején, biztos a tegnapi zuhéban ázott el.
Extrém sátrazás? Asszem kell egyfajta exhibicionizmus is ehhez a "leszarom a konvenciókat" attitüd mellett.
"Überstundenzusammenstellung"A német nyelv csodálatos.
*********************
Ennél csak egy fokkal érdekesebb, hogy a Roosevelt tér alatt, a kőfal és az alsórakpart által határolt kis zöldterületen egy sátrat pillantottam meg, amint arra vezettem ma reggel. Egy plédet is szárítottak a sátor tetején, biztos a tegnapi zuhéban ázott el.
Extrém sátrazás? Asszem kell egyfajta exhibicionizmus is ehhez a "leszarom a konvenciókat" attitüd mellett.
Romantika
Egy szénszállító uszály haladt el sodrással ellentétes irányban az Árpád híd alatt, épp mikor sétáltunk ki a Margit-szigetre elfogyasztani a hot-dogból, narancsból és traubiból összeállított szofisztikált ebéd-menünket.
Az uszály jól megvolt rakva. A biciklik, sőt, autók mellett a hely nagy részét szénfekete feketeszén nagy halmai foglalták el.
A hajó neve "Tiamo" volt.
Az uszály jól megvolt rakva. A biciklik, sőt, autók mellett a hely nagy részét szénfekete feketeszén nagy halmai foglalták el.
A hajó neve "Tiamo" volt.
Életjel
Strapás ez a "házas" élet.
Mellette a kötelezők - mint a barátok, munka, pici sport, család, zene - után pont szegény gyermekemre, a blogra nem maradt idő az elmúlt öt hétben.
Nem akarok túlságosan énblogot írni, ezért csak schlagwortokban:
- Egy kis kirándulás MM-mel. Cinque Terre egy újabb hely, ahova vissza kell menni. Többször.
De ami fontosabb, örültem, h végre látta hol vagyok, amikor nem vele.
- Aztán megöregedtem, amire a focipályán 17 éves gyermekek fel is hívták a figyelmemet. Viszont mindez jó alkalom volt, hogy barátaimtól egy nagyon szép élményt kaphassak. (innen is nagyon köszönöm nekik!)
- A munkahelyen számos dilbert-es tapasztalattal gazdagodtam, amiból vicces vagy éppen bosszankodó blogbejegyzések születhettek volna. Az utóbbi 2 hétben meg munkaóráim száma visszatért a két évvel ezelőtti szintre.
- Á. meglátogatott. Az idő ugyan elromlott a hétvégére, de legalább kiderült, hogy Ligúria Savona felé is szép, majd Cremona megerősítette, hogy tökéletesen mindegy, hogy Észak-Olaszországban melyik várost választja az ember, mindegyik gyönyörű.
Mellette a kötelezők - mint a barátok, munka, pici sport, család, zene - után pont szegény gyermekemre, a blogra nem maradt idő az elmúlt öt hétben.
Nem akarok túlságosan énblogot írni, ezért csak schlagwortokban:
- Egy kis kirándulás MM-mel. Cinque Terre egy újabb hely, ahova vissza kell menni. Többször.
De ami fontosabb, örültem, h végre látta hol vagyok, amikor nem vele.
- Aztán megöregedtem, amire a focipályán 17 éves gyermekek fel is hívták a figyelmemet. Viszont mindez jó alkalom volt, hogy barátaimtól egy nagyon szép élményt kaphassak. (innen is nagyon köszönöm nekik!)
- A munkahelyen számos dilbert-es tapasztalattal gazdagodtam, amiból vicces vagy éppen bosszankodó blogbejegyzések születhettek volna. Az utóbbi 2 hétben meg munkaóráim száma visszatért a két évvel ezelőtti szintre.
- Á. meglátogatott. Az idő ugyan elromlott a hétvégére, de legalább kiderült, hogy Ligúria Savona felé is szép, majd Cremona megerősítette, hogy tökéletesen mindegy, hogy Észak-Olaszországban melyik várost választja az ember, mindegyik gyönyörű.
Csalódás
Kavita, indiai kolléganőm kiskorában keresztény iskolába járt. Indiában máig a legjobb iskolák jelentős része keresztény, s a szülők a legjobbat akarták lányuknak - mégha a család jain vallású is. Így a kislány megtanult számos keresztény szokást, szertartást is, pl. a Miatyánkat még ma is el tudta mondani. (Természetesen angolul. Ha magyarul is elmondja, akkor tényleg meglepődöm.)
Amikor eljött a karácsony a kis Kavita kiakasztotta a zoknikat, s boldogan ment lefeküdni. A szülök értetlenül, de elnézően kisérték figyelemmel a műveletet, majd visszatértek az abbahagyott tevékenységekhez. Nyilván nem jutott eszükbe, hogy komoly feladatuk van.
Alig nyitotta ki a szemét, Kavita boldogan rohant a zoknikhoz, amik azonban pont annyira üresen lógtak, mint előző este. S a csalódás következő évben is eljött, s a rákövetkezőben is.. Egészen addig, amíg valaki el nem árulta neki a titkot...
Amikor eljött a karácsony a kis Kavita kiakasztotta a zoknikat, s boldogan ment lefeküdni. A szülök értetlenül, de elnézően kisérték figyelemmel a műveletet, majd visszatértek az abbahagyott tevékenységekhez. Nyilván nem jutott eszükbe, hogy komoly feladatuk van.
Alig nyitotta ki a szemét, Kavita boldogan rohant a zoknikhoz, amik azonban pont annyira üresen lógtak, mint előző este. S a csalódás következő évben is eljött, s a rákövetkezőben is.. Egészen addig, amíg valaki el nem árulta neki a titkot...
Vidám vasárnap
Felkel 3 óra alvás után f4-kor - zuhanyzik, reggelizik, bepakol - taxizik - vár - repül - vár - buszozik - vár - vonatozik - vár - vonatozik - vár - buszozik - felhúzza a táskát az utcán, meghal - beleájul az ágyba délben.
..és ez még kifejezetten flottul ment, egy járművet sem késtem le.
De legalább magamba nézhettem, hogy miért nem hallgattam eddig Beirutot, pláne ha ezek az EP-k a gyengébb lemezek közül valók + végre van a Flying Lotus után újabb elborult vonatozós zeném, amit egyetlen barátom sem bír majd meghallgatni.
..és ez még kifejezetten flottul ment, egy járművet sem késtem le.
De legalább magamba nézhettem, hogy miért nem hallgattam eddig Beirutot, pláne ha ezek az EP-k a gyengébb lemezek közül valók + végre van a Flying Lotus után újabb elborult vonatozós zeném, amit egyetlen barátom sem bír majd meghallgatni.
Jel
Van úgy, hogy az élet figyelmeztet, csak az ember nem akarja/tudja észrevenni a jeleket.
Most kezdtem bele Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok kisregényébe, ami vékony, viszont gyorsan fogyott. Általában a külső kabátzsebemben volt, hogy 1-2 megállóra is gyorsan elő tudjam kapni.
Aztán tegnapelőtt az autómba visszaszálva vettem észre, hogy a könyv az ülés szélén hever, szomorúan árválkodott ott, szinte panaszosan potyogtak a könnyei. Én azonban nem értettem meg az üzenetet, és újra ugyanoda tettem vissza.
A büntetés nem késett sokat. A metróról leszállva már csak a hűlt helyét találtam. Elhagyott.
Most kezdtem bele Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok kisregényébe, ami vékony, viszont gyorsan fogyott. Általában a külső kabátzsebemben volt, hogy 1-2 megállóra is gyorsan elő tudjam kapni.
Aztán tegnapelőtt az autómba visszaszálva vettem észre, hogy a könyv az ülés szélén hever, szomorúan árválkodott ott, szinte panaszosan potyogtak a könnyei. Én azonban nem értettem meg az üzenetet, és újra ugyanoda tettem vissza.
A büntetés nem késett sokat. A metróról leszállva már csak a hűlt helyét találtam. Elhagyott.
ET
Már lassan egy hete, hogy a színpad szélén felkapcsolódtak a nagymama korabeli állólámpák, s bejött a színpadra ez az egyáltalán nem izlandi kinézetű, egyáltalán nem izlandi nevű izlandi lány.
Az Emiliana Torrini koncertet már régen kinéztem, és milyen szerencse, hogy véletlenül Bécsben lett munkám épp a koncert napján. S milyen szerencse, hogy M. volt olyan kréjzi, hogy kijöjjön utánam vonattal, úgy, hogy gyakorlatilag alig tudta ki az, akit látni fog.
A külvárosi Szene pont megtelt, s az amúgy teljesen ok közönségben szépszámú magyar is megjelent - legalábbis elég sok magyar szót kaptam el. A Kaiserschmarren (én) és a Glühwein (M.) után Lay Low volt a warm-up. A szintén izlandi kedves lány kedves dalokat énekelt a saját gitárja, továbbá egy Ötvös bohóc-szerűen gitárokat váltogató kobold-kinézetű figura kiséretében. A dalok jellemzően countrysak (jajj, volt nyávogó gitár is!) és némileg bluesosak voltak, de megjelent a folk is, és akkor már teljesen olyan volt a kép, mint a többi skandináv (leginkább svéd) énekesnő esetében. Ez nem annyira kritika, mert én szeretem az ilyet, s tényleg jó volt a produkció, amit Lay Low a számok közötti kedves kommentekkel még fel is dobott.
De a főfogás mégis csak ezután következett. A kísérő együttes egy könyvelő kinézetű, néha robotmozgású gitárosból, egy magas régi-Snoop hajú, kalapos gitárosból, egy mikrofonfrizurás billentyűsből (akin éppen hajnövesztő szerrel kisérleteztek a'la Csupasz pisztoly), és egy öreg, mellényes dobosból állt, aki már kezdettől fogva kiséri Emilianat. De ezerésegy hangszer került elő a koncert során a harmonikától a xilofonig.
Az első számnál mintha még megilletődött lett volna az énekesnő és a hangmérnök, de onnantól nem volt hiba. Még az általam kevésbé kedvelt új album is fantasztikusan szólt élőben, a lassú számoknak is nagy többletet adott az élő hangzás. Volt elszállás, pici "zúzás", persze sok romantika, és legalább két újrázás, aminek a végén már szabadkozott Emiliana, hogy legközelebbre több számot tanul meg. Végülis az első albumot már 10 éve, 21 évesen írta, amiről több más között - mintha külön kérésemre lett volna - azért elénekelte az Unemployed in Summertime-ot is.
A számok között igyekezett németül kommunikálni a közönséggel, ami botladozva, de többségében sikerült. Előbb azt gondoltam, hogy ennyi idő után már rutinból hozza a bájt, de amikor az egyik szám kapcsán bátyja haláláról beszélt, őszintén megrendültnek tűnt. (Pedig tuti, hogy minden koncerten elmeséli.)
A Jungle drums természetesen kétszer is lement, nagy sikerrel - mégha a közönség nem is kezdett el annyira ugrálni, mint vártam. Ha valamit újítani akarna, erre a gyorsabb vonalra állhatna rá az inkább lassabb, gitárosabb Me and Armini után, mert ez is nagyon jól áll neki, ahogy extázisban a színpadon ugrál.
Tuszámitáp, nagyszerű koncert volt, s ha legközelebb nem tudom úgy szervezni, business trip nélkül is megér egy utat Bécsbe... vagy akárhová!
(Najó, M. is sokat hozzátett a koncertélményhez, tubifer. :)
Az Emiliana Torrini koncertet már régen kinéztem, és milyen szerencse, hogy véletlenül Bécsben lett munkám épp a koncert napján. S milyen szerencse, hogy M. volt olyan kréjzi, hogy kijöjjön utánam vonattal, úgy, hogy gyakorlatilag alig tudta ki az, akit látni fog.
A külvárosi Szene pont megtelt, s az amúgy teljesen ok közönségben szépszámú magyar is megjelent - legalábbis elég sok magyar szót kaptam el. A Kaiserschmarren (én) és a Glühwein (M.) után Lay Low volt a warm-up. A szintén izlandi kedves lány kedves dalokat énekelt a saját gitárja, továbbá egy Ötvös bohóc-szerűen gitárokat váltogató kobold-kinézetű figura kiséretében. A dalok jellemzően countrysak (jajj, volt nyávogó gitár is!) és némileg bluesosak voltak, de megjelent a folk is, és akkor már teljesen olyan volt a kép, mint a többi skandináv (leginkább svéd) énekesnő esetében. Ez nem annyira kritika, mert én szeretem az ilyet, s tényleg jó volt a produkció, amit Lay Low a számok közötti kedves kommentekkel még fel is dobott.
De a főfogás mégis csak ezután következett. A kísérő együttes egy könyvelő kinézetű, néha robotmozgású gitárosból, egy magas régi-Snoop hajú, kalapos gitárosból, egy mikrofonfrizurás billentyűsből (akin éppen hajnövesztő szerrel kisérleteztek a'la Csupasz pisztoly), és egy öreg, mellényes dobosból állt, aki már kezdettől fogva kiséri Emilianat. De ezerésegy hangszer került elő a koncert során a harmonikától a xilofonig.
Az első számnál mintha még megilletődött lett volna az énekesnő és a hangmérnök, de onnantól nem volt hiba. Még az általam kevésbé kedvelt új album is fantasztikusan szólt élőben, a lassú számoknak is nagy többletet adott az élő hangzás. Volt elszállás, pici "zúzás", persze sok romantika, és legalább két újrázás, aminek a végén már szabadkozott Emiliana, hogy legközelebbre több számot tanul meg. Végülis az első albumot már 10 éve, 21 évesen írta, amiről több más között - mintha külön kérésemre lett volna - azért elénekelte az Unemployed in Summertime-ot is.
A számok között igyekezett németül kommunikálni a közönséggel, ami botladozva, de többségében sikerült. Előbb azt gondoltam, hogy ennyi idő után már rutinból hozza a bájt, de amikor az egyik szám kapcsán bátyja haláláról beszélt, őszintén megrendültnek tűnt. (Pedig tuti, hogy minden koncerten elmeséli.)
A Jungle drums természetesen kétszer is lement, nagy sikerrel - mégha a közönség nem is kezdett el annyira ugrálni, mint vártam. Ha valamit újítani akarna, erre a gyorsabb vonalra állhatna rá az inkább lassabb, gitárosabb Me and Armini után, mert ez is nagyon jól áll neki, ahogy extázisban a színpadon ugrál.
Tuszámitáp, nagyszerű koncert volt, s ha legközelebb nem tudom úgy szervezni, business trip nélkül is megér egy utat Bécsbe... vagy akárhová!
(Najó, M. is sokat hozzátett a koncertélményhez, tubifer. :)
2 vegyes link
1) Villany lekapcs, hangszoró felhangosít. Betakarózik. Gomb megnyom, szem becsuk.
És kezdődik az utazás.. Mondjuk Vanuatura vagy Burmába vagy Buenos Airesbe.
Nem tudom mennyi anyag van fenn, de ez óriási ötlet.
2) “Right now we’re somewhere between the arm in ‘Dr. Strangelove,’ ” which involuntarily jerked into a Nazi salute, “and the Luke Skywalker arm in ‘Star Wars’"
Tudom, h ez csak egy lépés, de ezt olvasva azt gondoltam: Future is now.
És kezdődik az utazás.. Mondjuk Vanuatura vagy Burmába vagy Buenos Airesbe.
Nem tudom mennyi anyag van fenn, de ez óriási ötlet.
2) “Right now we’re somewhere between the arm in ‘Dr. Strangelove,’ ” which involuntarily jerked into a Nazi salute, “and the Luke Skywalker arm in ‘Star Wars’"
Tudom, h ez csak egy lépés, de ezt olvasva azt gondoltam: Future is now.
Fekete
Péntek. Metsző szél. Kavarog a hó. Szállnak a gyengécske hópelyhek, majd vizzé válnak, ahogy belecsapódnak az aszfaltba. Utóbb mindegyik vizzé válik. Az is, amit előbb még felkap egy szélpofon, és csak két perccel később csap bele az aszfalt feketéjébe.
Tegnap meghalt az utolsó nagymamám is. Az utolsó nagyszülőm. 25 hónappal élt többet, mint a másik nagymamám. Ő meg akart már halni. Túl sok volt a fájdalom, túl sok volt a baj, elég volt a 85 év - négy éve már a halálból hozta vissza az egyik lánya, az anyám.
A másik nagymamám élni szeretett volna még. Nem is értette miért kell meghalnia, amikor még annyi minden vár rá. Érezte a 83 évet, de tele volt energiával.
A szél, amely legalább annyira szeszélyes, de jóval kevésbé édes és romantikus, mint a Csokoládéban, mindkettejüket össze-vissza dobálta az életük során. Szörnyű dolgokon mentek keresztül, és érdekes, filmbeli átfedéseket produkált a sors. Meg persze boldogságot is.
Sokféle élete lehet az embernek, de a végén mindegyikünkre a fekete föld vár. Ezt el kell fogadni, mert a halál az élet része.
El. kell. fogadnom.
Tegnap meghalt az utolsó nagymamám is. Az utolsó nagyszülőm. 25 hónappal élt többet, mint a másik nagymamám. Ő meg akart már halni. Túl sok volt a fájdalom, túl sok volt a baj, elég volt a 85 év - négy éve már a halálból hozta vissza az egyik lánya, az anyám.
A másik nagymamám élni szeretett volna még. Nem is értette miért kell meghalnia, amikor még annyi minden vár rá. Érezte a 83 évet, de tele volt energiával.
A szél, amely legalább annyira szeszélyes, de jóval kevésbé édes és romantikus, mint a Csokoládéban, mindkettejüket össze-vissza dobálta az életük során. Szörnyű dolgokon mentek keresztül, és érdekes, filmbeli átfedéseket produkált a sors. Meg persze boldogságot is.
Sokféle élete lehet az embernek, de a végén mindegyikünkre a fekete föld vár. Ezt el kell fogadni, mert a halál az élet része.
El. kell. fogadnom.
Azok voltak a szép idők..
Este 10, pizza carpaccio, három kolléga, köztük Antonio barátom eredetileg Calabriából, D-Olaszországból. Pincér, Sziciliából (de felesége magyar!, akart is hozni desszertnek palacsintát) megállítja másik pincért, aki meg Pugliából. Rögtön nagy az öröm, mire az utóbbi csakhamar azt találja mondani:
"Azok voltak a szép idők, amikor még a fél Európa a mienk volt... Spanyolország, az egész Mediterránum, a Balkán, sőt Franciaország! Németország persze nem, dehát ott hideg van, és szar a kaja... ki akar ott élni??"
(magyarázat: miután az olasz történelem-oktatás jelentős részét az ókor, s különösen a Római bir. foglalja el, ez meglehetősen erős nemzettudat-formáló erő. A XIX. sz. előtt utóljára a Római bir. alatt volt egységes Olaszország. S ez különösen a történelem további részében nem túl sikeres, általában szegénységben tengődő délolaszokon jön ki.
Bár Antonio csak röhög az ilyen félművelt honfitársakon, az ő vicces-nacionalista stílusában calabriaiként simán a saját nemzeti kulturális hátterének tartja a görög kultúrát is, hiszen pl. Archimedes is egy köpésre tőle, Szicíliában élt és alkotott, s egyáltalán, Róma megerősödéséig az itáliai-szicíliai görög városállamok meglehetősen erősek voltak.)
"Azok voltak a szép idők, amikor még a fél Európa a mienk volt... Spanyolország, az egész Mediterránum, a Balkán, sőt Franciaország! Németország persze nem, dehát ott hideg van, és szar a kaja... ki akar ott élni??"
(magyarázat: miután az olasz történelem-oktatás jelentős részét az ókor, s különösen a Római bir. foglalja el, ez meglehetősen erős nemzettudat-formáló erő. A XIX. sz. előtt utóljára a Római bir. alatt volt egységes Olaszország. S ez különösen a történelem további részében nem túl sikeres, általában szegénységben tengődő délolaszokon jön ki.
Bár Antonio csak röhög az ilyen félművelt honfitársakon, az ő vicces-nacionalista stílusában calabriaiként simán a saját nemzeti kulturális hátterének tartja a görög kultúrát is, hiszen pl. Archimedes is egy köpésre tőle, Szicíliában élt és alkotott, s egyáltalán, Róma megerősödéséig az itáliai-szicíliai görög városállamok meglehetősen erősek voltak.)
Mantova
Mantova nevét etruszkok adták - az ie. 2000 körül alapított települést az alvilág istenéről nevezték el.
Ha valóban ilyen az alvilág, akkor a pokolban rengeteg kincset halmoztak fel elmúlt korok gazdag emberei; a pokolban rettentő hideg van, s ott sem jobbak a meterológusok, mint a felszínen; továbbá a pokolban nagyon finom édességeket kapni.
Szombatra szép időt, 8 fokot mondtak, s még péntek este is azt hazudta a meterológia, hogy a hideg front csak vasárnap jön. Így egy hétvégi nagybevásárlással késleltetve nekiindultam Mantovának, amiről sok mindent nem tudtam. Az eleinte fátyolos ég alatt még örültem is, hogy nem a Garda tavat választottam, de aztán egyre sötétebb és szürkébb lett minden a Pó síkság lapályának szélén, amibe csak a motorháztető pirossága vitt színt.
Az se sokáig, mert a fix 140km/h unalma azért kijön az emberen, ha egyedül vezet 1 óránál többet. Márpedig Olaszország legfontosabb autópályáin már nem tehet mást, amióta bevezették a tutor controlt. A kedves elnevezés egy átlagsebességmérő rendszert takar, ami ellen nincs orvosság, nem lehet kibújni alóla, viszont 135 fölött keményen büntet. Valahol készít egy fényképet pontos timestamppel, s ki tudja milyen messze egy másik fénykép segítségével megvan az átlagsebesség.
Du. 1-kor kipillantott a nap, hogy nyugtázza megérkezésemet, majd rögtön visszahúzodott. Egyetértettem vele: az 1-2 fok, ami fogadott, nem éppen városnézős idő. Hogy fogok így a tópartokon sétálni??
(Sehogy.)A ma 46 ezres, azaz Hódmezővásárnyi városnak már a XII. sz-ban volt pénze arra, hogy négy nagy mesterséges tóval erősítse meg a védelmét, melyekből három ma is megvan. Az igazi aranykor aztán a 1300-as évek elejétől kezdődött, amikor a Gonzaga család került hatalomra, s a következő 400 évben a Habsburgok elj0veteléig egyre magasabb címekkel vezette a várost.
A fagyhalál elől a múzeumokban kerestem menedéket. Magasrangú vendéghez illően előbb a Palazzo Tében tettem tiszteletemet. A XVI. sz-ban mannierista stílusban épült villában elképesztő freskók vannak, amibe az aktuális Gonzaga azért is feccölt annyi pénzt, hogy V. Károly a nagy elragadtatásában herceggé nevezze ki. A nyári palotában számos gyönyörű szoba van, de a legnagyobb highlight az imént linkelt freskó, ami az összes falat elfedi egészen a földig. A vicces itt az, hogy a restaurálás közben a falba karcolt "graffitiket" (pl. Jóska + Julcsi) meghagyták, lévén 3-400 évesek.
A zimankóban a "Herceg útján" a belső városba sétálva azon gondolkoztam, hogy tavasszal biztos szebb lenne Mantova utcáin lófrálni, kimenni a tópartokra, megkerülni az erődítményt, bemenni a kis terekre.. de így ez túlélőtúra. Aztán a kihalt főtéren már nem kellett sokat gondolkozni, hogy jegyet váltsak a Palazzo Ducale-be.
A 34000nm alapterület mai irodaházi méretekben is jelentős, bár a térkihasználtság láttán azonnal dobnák a kukába a terveket ingatlanfejlesztő ex-kollégáim. A Palazzo Ducale mentségére szóljon, hogy sokszáz év alatt, többlépcsőben építették - az éppen aktuális Gonzaga mindig hozzátett valamit. S ahogy az épület, úgy a festmények, szobrok száma is gyarapodott. Elképesztő látni, hogy hiába vittek el ezres nagyságrendben képeket, ma is mennyi-mennyi csoda van itt a késő gótikától a barokkig. Mit mondjon az ember arra a 65m hosszú teremre, amit eredetileg is kiállítási célból terveztek, s ahol kb. 100 mellszobor fogadja végestelen végig, mivel a képeket anno elraboltak? De persze még sorolhatnám az 500 szobát és folyosót, ahol végül csak kétszer sikerült eltévednem (M: ide te csak vezetővel! ;) - csak az tűnt fel, hogy az almát szedő csajt, meg a fénylő fejű bácsit már láttam.
1,5-2 óra bolyongás után visszatértem a sötétedő fagyba, s a szürke szélbe, ahol azonban minden racionalitás ellenére éledezett a város. A fiatalok gyülekeztek a McDonalds körül, kinyitottak a januári leárazásaik utolsóit rugó boltok, a helyi édességeket áruló pasticceriák megteltek vásárlókkal, s a Sant' Andrea székesegyházban, ahol Krisztus pár csepp vérét őrzik, amit egy helyi római katona hozott haza, épp egy esküvő kezdődött.
Próbáltam lelket meríteni az emberekből, de csak annyira tellett, hogy három hurokkal hosszabban evickéltem vissza az autómig.
Nem, nem vagyok egy nagy múzeumba járó. Ha korlátozott időm van egy ismeretlen városban (s mikor nem?), sokszorta szívesebben sétálok az utcáin, terein, mint hogy a múzeumokban lépnék képtől szoborig, mert úgy érzem, a város többet mond nekem. Mindazonáltal nem csak az időjárás miatt nem bántam meg, hogy így töltöttem időm nagyobb részét Mantovában. Egyrészt a sok szépség műv.töriből amatőr fejemet is lenyűgözte. Másrészt agyam gazdasági része meg azon ámuldozott, hogy egy pici város olyan gazdag városok szomszédságában, mint Verona, Padova, Ferrara, Modena, Parma, sőt, Bologna (mind max. 100km), hogy bírt ekkora gazdagsággal évszázadokon át.. Szívesen összevetném Mantova egy főre eső GDP-jét mondjuk a XV. században, amikor azért Mátyás alatt nekünk is jólt ment, mondjuk Budával.
All-in-all, nem azt mondom, hogy Mantovára kellene építeni egy nyaralást, de hamár Veronát érinti az ember, Milánó vagy éppen Firenze felé menet megér egy napos kitérőt.
(ps. képek most nincsenek, mert a szar időben, szar képek készültek, a múzeumokban meg tilos volt - le is lettem szúrva)
Emlékeztető
Múlt hét végén Ájm dájin' címmel fogalmaztam bejegyzést, amit a nagy haldoklás közepette nem is tudtam megírni. Meg mást sem, pedig de mennyire szerettem volna visszaadni valamit abból a múlt hétből.
E hét után viszont asszem nem árt a következő idézettel emlékeztetni magam (és a kedves sorstárs-olvasókat)..
"- De nem gondolod, hogy szívesebben maradnának otthon, és a feleségüket csókolgatnák, meg uszodába járnának és szórakoznának?
- Nem - mondta Colin. - Ugyanis erre nem gondolnak.
- Dehát az ő hibájuk, ha azt hiszik, hogy dolgozni dicsőség?
- Nem - felelte Colin, - nem az ő hibájuk. Azért hiszik, mert azt mondják nekik: 'A munka szent, a munka jó, szép, a legfontosabb, s csak a dolgozóknak van joguk mindenre.' Csakhogy odajutnak, hogy mindig dolgozniuk kell, és nem tudják élvezni munkájuk gyümölcsét.
- Szóval akkor ostobák? - kérdezte Chloé.
- Azok - felelte Colin. - Azért értenek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy dolgozni a legjobb. Így elkerülik a gondolkodást, azt, hogy előrejussanak, és hogy többé ne kelljen dolgozni nekik.
- Beszéljünk másról. Fáraszt ez a téma. Mondd, szereted-e a hajam?"
(Boris Vian: Tajtékos napok)
E hét után viszont asszem nem árt a következő idézettel emlékeztetni magam (és a kedves sorstárs-olvasókat)..
"- De nem gondolod, hogy szívesebben maradnának otthon, és a feleségüket csókolgatnák, meg uszodába járnának és szórakoznának?
- Nem - mondta Colin. - Ugyanis erre nem gondolnak.
- Dehát az ő hibájuk, ha azt hiszik, hogy dolgozni dicsőség?
- Nem - felelte Colin, - nem az ő hibájuk. Azért hiszik, mert azt mondják nekik: 'A munka szent, a munka jó, szép, a legfontosabb, s csak a dolgozóknak van joguk mindenre.' Csakhogy odajutnak, hogy mindig dolgozniuk kell, és nem tudják élvezni munkájuk gyümölcsét.
- Szóval akkor ostobák? - kérdezte Chloé.
- Azok - felelte Colin. - Azért értenek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy dolgozni a legjobb. Így elkerülik a gondolkodást, azt, hogy előrejussanak, és hogy többé ne kelljen dolgozni nekik.
- Beszéljünk másról. Fáraszt ez a téma. Mondd, szereted-e a hajam?"
(Boris Vian: Tajtékos napok)
Egy vasárnapi kirándulás januárban
(disclaimer: az alábbi beszámoló nem a Magyarországon gázembargóban, szmogriadóban és főleg -21 fokos zimankóban senyvedő kedves olvasóim frocilázására született. Inkább csak szeretnék átadni valamit a mai élményből. Olvassátok, nézzétek a képeket, s próbáljatok képzeletben odarepülni. Aztán akár valóságban is..)
*Update: A visszajelzések alapján nem volt teljesen tiszta, h a képek itt találhatók: http://picasaweb.google.com/bgorboi/Portofino090111#
"..so like a dream? No, better." - hangzott fel a fülemben az (egyébként göteborgi) Air France együttes "Collapsing at your doorstep"c. száma, pont, amint a napkorong legszéle is eltűnt a tengerben - épp valahol Franciaország vízein. Beleharaptam az erre a pillanatra félretett csokimba, s két dologra gondoltam:
1) Vajon itt tart már a technika, hogy a kis kínai az iphone-omban olvas a gondolataimban, s azoknak megfelelően választja össze a számokat, s azt kamuzza, hogy ez véletlenszerű?
2) Adjak-e a csokimból a mellettem álló olasz párnak, akik átkarolva nézték a naplementét? (Nem adtam - ők mégiscsak együtt nézték a naplementét, én meg a csokimmal. Gondolom a srác sem adna cserében a csajából. Nahátakkor.) De ez nem fontos.
A fontos az, hogy ez egy ilyen nap volt. Tudtam, számítottam rá, hogy jó lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Most, hogy eredeti terveimmel ellentétben itt kellett maradnom a hétvégére, nem akartam megint kidobni az időt az ablakon, s elhatároztam, hogy vasárnap bevágódom az autóba, s kerül amibe kerül, leugrom az Olasz Riviérára. Az idő naposnak igérkezett, a szilveszteri szezon elmúlt, turista csak belföldi várható - röviden minden bíztató volt.
S így is lett. Bár szokás szerint későn, f10-kor indultam, de már 12 előtt megpillantottam a tengert, s örömmel konstatáltam, hogy az azelőtti 150 kilométer havas, ködös táj nem folytatódik a Ligúriai Alpokon túl. Helyette a még reggel, a tó mellett tapasztalt meleg, napos idő várt Rapalloban. Mi több, egy olasz ezt mondta épp a telefonjába "Ci sono diciotto gradi!" azaz 18 fok van. Gondoltam, hogy csak a napon, még így is kételkedtem, de tényleg ezt mutatták a hőmérők. És valóban lekerült rólam előbb a kabát, majd már a pulóver is lekéredzkedett, de ennek megálljt parancsoltam. Mégiscsak január van.
Rapallo ősi kikötő Genovától 35km-re keletre. Viszonylag hamar elérte a turizmus (már Nietzsche is nyaralt itt), ráadásul a meglehetős tehetős turizmus, amit jelez, hogy golfpályáját 1930-ban nyitották meg. Január második hétvégéje szerencsére nem turista szezon, így a pár louis vuittonos és rolexes (mind eredeti!) feka csak milánói, torinói és genovai kirándulókra tudott vadászni. (Budapestiekre szerencsére nem is akart.) A designolt hajú fiatalok, a csillogó, milliós bundás öregasszonyok mellett napfürdőzött néhány suhogós nagydarab kopasz is, ami a Gomorra c. film tegnapi megtekintése után némi aggodalommal töltött el. (A filmről csak annyit - mert tényleg nem megyek át filmbuziba -, hogy annyira hiteles, hogy az alapjául szolgáló könyv írójának bujkálnia kell rendőri védelem alatt, s hogy a film több szinészét(!) is letartóztatták, mert kiderült a kapcsolatuk a Camorrával. Érdemes megnézni!)
Mindenesetre megnyugtattam magam, hogy Nápoly messze van, s a Camorrához képest a többi maffia sokkal kevesebb embert öl meg. Azért nagy ívben elkerültem a padjaikat - ki tudja, hogy nem most hajt-e el mellettük egy géppisztolyos autó?
Tettem egy kört, élveztem a napfényt, a meleget, s a tengert. Imádom a "tavamat" de a tenger, az tenger. Ránéztem az alvó yachtokra, átvágtam a szokásos olasz sikátorokon, amik vasárnap lévén üresen kongtak, majd autóval folytattam utamat eredeti célom, Portofino felé.
Az utat, ami előbb Santa Margherita Ligure-n keresztül vezetett. Na, itt álljunk meg egy pillanatra - ez nekem sose megy: olaszban a Margherita a virág, meg a név, míg a Margarita csak a koktél (meg persze a venezuelai sziget, de az meg már úgyis spanyolul van).
A valóságban azonban nem álltam meg a 10 ezres városban, pedig amellett, hogy átvágva rajta gyönyörűnek nézett ki, a méretéhez méltó módon komoly helyi élet volt a parton - különösen a pálmafák alatt kialakított jégpálya körül. Majd talán máskor.
A cél Portofino volt a félsziget végén. A halászfalu, ami mára olyan híres, hogy a japán Disneyworldben egy az egyben felépítették (najó, kicsit összemixelték Velencével, dehát minderre nem lehet helyet teremteni), s az orlandoi Universal parkban is van hasonló (ezt a megoldást (1.kép) inkább nem minősítem). Talán a sznobságáról többet mond, hogy nem csak windsori hercegi pár töltötte itt a nászútját, de Richard Burton is itt kérte meg Elisabeth Taylor kezét. De elég csak beütni a google-ba, hogy "Portofino celebrities", s elképesztő listát kapunk Beyoncétól Eva Longorian át Rod Stewartig. Természetes Berlusconinak is van itt tengerparty nyaralója.
Minden azt mondatja hát, hogy ha valahova, ide nem szabad menni. Ki akar megfulladni a sznob milliomosok (és biztonsági embereik) tömegében?? Az év bármely más szakában valószinüleg nem is szabad, de ilyenkor, legoffabb szezonban igyekezett a régi arcát mutatni a falu. Az öreg nénik napfürdőztek, a Louis Vuitton boltra is csak a cégére utalt, s nem volt több vagy más turista, mint Rapalloban. S így Portofino gyönyörű. Biztos van még sok ilyen fekvésű és építésű falu Olaszországban (hogy mást ne mondjak Varenna Bellagioval szemben), de ettől még elvarázsol.
A faluból a világítótorony felé nekiindultam az egyik mesebeli ösvénynek, a lépcsőknek, amelyek szűk falak és sövények között vezetnek, néhol boltívek alatt. A sövényeket itt-ott kovácsoltvas kapuk szakítják meg, amelyek ki tudja milyen palotákhoz vezetnek. Nem kell 10 év alattinak lenni, hogy egy mesében érezzük magunkat.
Ha pedig egy picit utánaolvas az ember, felnőtt mesében is találja magát: az épületek nm-ára meghaladja a 200ezer EUR-t. Ha van eladó - mert 40 éve nem adtak ki építési engedélyt új épületre.
Bekukkantottam még pár mellékútra, s legszívesebben végigtúráztam volna a védett félsziget 70km-nyi gyalogútját, de tél van, amit a hőmérsékletből nem is annyira, mint a rövid nappalból lehetett érezni. A falu (DK-re néz) hamar árnyékba borult, elkezdett készülődni a vacsorára. Én meg nekiindultam, hogy a félsziget Ny-i oldalán fekvő San Roccoban utolérjem a napot, elcsípjem a naplementét..
*Update: A visszajelzések alapján nem volt teljesen tiszta, h a képek itt találhatók: http://picasaweb.google.com/bgorboi/Portofino090111#
"..so like a dream? No, better." - hangzott fel a fülemben az (egyébként göteborgi) Air France együttes "Collapsing at your doorstep"c. száma, pont, amint a napkorong legszéle is eltűnt a tengerben - épp valahol Franciaország vízein. Beleharaptam az erre a pillanatra félretett csokimba, s két dologra gondoltam:
1) Vajon itt tart már a technika, hogy a kis kínai az iphone-omban olvas a gondolataimban, s azoknak megfelelően választja össze a számokat, s azt kamuzza, hogy ez véletlenszerű?
2) Adjak-e a csokimból a mellettem álló olasz párnak, akik átkarolva nézték a naplementét? (Nem adtam - ők mégiscsak együtt nézték a naplementét, én meg a csokimmal. Gondolom a srác sem adna cserében a csajából. Nahátakkor.) De ez nem fontos.
A fontos az, hogy ez egy ilyen nap volt. Tudtam, számítottam rá, hogy jó lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Most, hogy eredeti terveimmel ellentétben itt kellett maradnom a hétvégére, nem akartam megint kidobni az időt az ablakon, s elhatároztam, hogy vasárnap bevágódom az autóba, s kerül amibe kerül, leugrom az Olasz Riviérára. Az idő naposnak igérkezett, a szilveszteri szezon elmúlt, turista csak belföldi várható - röviden minden bíztató volt.
S így is lett. Bár szokás szerint későn, f10-kor indultam, de már 12 előtt megpillantottam a tengert, s örömmel konstatáltam, hogy az azelőtti 150 kilométer havas, ködös táj nem folytatódik a Ligúriai Alpokon túl. Helyette a még reggel, a tó mellett tapasztalt meleg, napos idő várt Rapalloban. Mi több, egy olasz ezt mondta épp a telefonjába "Ci sono diciotto gradi!" azaz 18 fok van. Gondoltam, hogy csak a napon, még így is kételkedtem, de tényleg ezt mutatták a hőmérők. És valóban lekerült rólam előbb a kabát, majd már a pulóver is lekéredzkedett, de ennek megálljt parancsoltam. Mégiscsak január van.
Rapallo ősi kikötő Genovától 35km-re keletre. Viszonylag hamar elérte a turizmus (már Nietzsche is nyaralt itt), ráadásul a meglehetős tehetős turizmus, amit jelez, hogy golfpályáját 1930-ban nyitották meg. Január második hétvégéje szerencsére nem turista szezon, így a pár louis vuittonos és rolexes (mind eredeti!) feka csak milánói, torinói és genovai kirándulókra tudott vadászni. (Budapestiekre szerencsére nem is akart.) A designolt hajú fiatalok, a csillogó, milliós bundás öregasszonyok mellett napfürdőzött néhány suhogós nagydarab kopasz is, ami a Gomorra c. film tegnapi megtekintése után némi aggodalommal töltött el. (A filmről csak annyit - mert tényleg nem megyek át filmbuziba -, hogy annyira hiteles, hogy az alapjául szolgáló könyv írójának bujkálnia kell rendőri védelem alatt, s hogy a film több szinészét(!) is letartóztatták, mert kiderült a kapcsolatuk a Camorrával. Érdemes megnézni!)
Mindenesetre megnyugtattam magam, hogy Nápoly messze van, s a Camorrához képest a többi maffia sokkal kevesebb embert öl meg. Azért nagy ívben elkerültem a padjaikat - ki tudja, hogy nem most hajt-e el mellettük egy géppisztolyos autó?
Tettem egy kört, élveztem a napfényt, a meleget, s a tengert. Imádom a "tavamat" de a tenger, az tenger. Ránéztem az alvó yachtokra, átvágtam a szokásos olasz sikátorokon, amik vasárnap lévén üresen kongtak, majd autóval folytattam utamat eredeti célom, Portofino felé.
Az utat, ami előbb Santa Margherita Ligure-n keresztül vezetett. Na, itt álljunk meg egy pillanatra - ez nekem sose megy: olaszban a Margherita a virág, meg a név, míg a Margarita csak a koktél (meg persze a venezuelai sziget, de az meg már úgyis spanyolul van).
A valóságban azonban nem álltam meg a 10 ezres városban, pedig amellett, hogy átvágva rajta gyönyörűnek nézett ki, a méretéhez méltó módon komoly helyi élet volt a parton - különösen a pálmafák alatt kialakított jégpálya körül. Majd talán máskor.
A cél Portofino volt a félsziget végén. A halászfalu, ami mára olyan híres, hogy a japán Disneyworldben egy az egyben felépítették (najó, kicsit összemixelték Velencével, dehát minderre nem lehet helyet teremteni), s az orlandoi Universal parkban is van hasonló (ezt a megoldást (1.kép) inkább nem minősítem). Talán a sznobságáról többet mond, hogy nem csak windsori hercegi pár töltötte itt a nászútját, de Richard Burton is itt kérte meg Elisabeth Taylor kezét. De elég csak beütni a google-ba, hogy "Portofino celebrities", s elképesztő listát kapunk Beyoncétól Eva Longorian át Rod Stewartig. Természetes Berlusconinak is van itt tengerparty nyaralója.
Minden azt mondatja hát, hogy ha valahova, ide nem szabad menni. Ki akar megfulladni a sznob milliomosok (és biztonsági embereik) tömegében?? Az év bármely más szakában valószinüleg nem is szabad, de ilyenkor, legoffabb szezonban igyekezett a régi arcát mutatni a falu. Az öreg nénik napfürdőztek, a Louis Vuitton boltra is csak a cégére utalt, s nem volt több vagy más turista, mint Rapalloban. S így Portofino gyönyörű. Biztos van még sok ilyen fekvésű és építésű falu Olaszországban (hogy mást ne mondjak Varenna Bellagioval szemben), de ettől még elvarázsol.
A faluból a világítótorony felé nekiindultam az egyik mesebeli ösvénynek, a lépcsőknek, amelyek szűk falak és sövények között vezetnek, néhol boltívek alatt. A sövényeket itt-ott kovácsoltvas kapuk szakítják meg, amelyek ki tudja milyen palotákhoz vezetnek. Nem kell 10 év alattinak lenni, hogy egy mesében érezzük magunkat.
Ha pedig egy picit utánaolvas az ember, felnőtt mesében is találja magát: az épületek nm-ára meghaladja a 200ezer EUR-t. Ha van eladó - mert 40 éve nem adtak ki építési engedélyt új épületre.
Bekukkantottam még pár mellékútra, s legszívesebben végigtúráztam volna a védett félsziget 70km-nyi gyalogútját, de tél van, amit a hőmérsékletből nem is annyira, mint a rövid nappalból lehetett érezni. A falu (DK-re néz) hamar árnyékba borult, elkezdett készülődni a vacsorára. Én meg nekiindultam, hogy a félsziget Ny-i oldalán fekvő San Roccoban utolérjem a napot, elcsípjem a naplementét..
The Curious Case of Delicatessen
Hogy mégse menjünk át filmbuziba, ezért egy postban számolok be két múltheti filmélményemről, melyekkel sikerült továbbra is tartani azt a magas színvonalat, amit a Slumdoggal elkezdtem az újévben.
A "The Curious Case of Benjamin Button" megintcsak Oscar esélyes film - s nem érdemtelenül. Fincher bebizonyítja, hogy kiváló rendező, aki nem csak thrillerhez ért.
F. Scott Fitzgerald 28 oldalas novellájából egy 2 és háromnegyedórás eposzt készített, amiben Brad Pitt, alias Benjamin Button életét tekintjük át, aki öreg testben születik az 1918-as New Orleansban, s az évek múlásával fiatalodik meg. Nyilván ez a szokatlan folyamat rengeteg problémát idéz elő, amelyek egy része praktikus, de a fontosabbak az emberi kapcsolatokról szólnak. Pitt partnere Cate Blanchett, aki egészen elképesztően jól játszik - már megint.
A film egy gyönyörű történet, egy óriási tabló, amit még el bírtam volna nézni - a hosszú játékidő egyáltalán nem volt zavaró, pedig ez itthoni mozizásnál sokkal jobban előjön. Az imerzióhoz nagyban hozzájárult a készítők fantasztikus alapossága: Az nem is kérdés, hogy a smink Oscart kikapja idén, de az embereken kívül a helyszínekre, díszletekre is figyeltek - mi több, a cinematográfiával is igyekeztek felidézni a különböző korokat.
Mindenképp ajánlott film.
A másik film Zs ajánlására került letöltésre (innen is köszönöm az ötletet!) A Delicatessen-t 1991-ben rendezte Jean-Pierre Jeunet, aki pont tíz évvel később az Amélie-vel vált világhírűvé. (Jézusom, az Amélie már olyan régi film!?)
De ne egy kidolgozatlan Amélie-t várjunk a Delicatessentől. Ez egy elképesztően szürreális, groteszk, morbid, fekete komédia, amiben körülbelül senki sem normális. Nem is tudom, mit írjak a történetről... Legyen elég annyi, hogy a sztori egy olyan bérházban játszódik a semmi közepén, amelynek tulajdonosa a ház aljában üzletet üzemeltető hentes, aki - a háború utáni? - hiány közepette időről-időre emberhúst is árusít.
Mondom, ez vígjáték, és nem a Bárányok hallgatnak! Tele van egy csomó gumifejű francia színésszel, burleszk-jelenettel, groteszk párbeszéddel.
Nem mindennapi film - ez is megér egy probát, merem ajánlani!
A "The Curious Case of Benjamin Button" megintcsak Oscar esélyes film - s nem érdemtelenül. Fincher bebizonyítja, hogy kiváló rendező, aki nem csak thrillerhez ért.
F. Scott Fitzgerald 28 oldalas novellájából egy 2 és háromnegyedórás eposzt készített, amiben Brad Pitt, alias Benjamin Button életét tekintjük át, aki öreg testben születik az 1918-as New Orleansban, s az évek múlásával fiatalodik meg. Nyilván ez a szokatlan folyamat rengeteg problémát idéz elő, amelyek egy része praktikus, de a fontosabbak az emberi kapcsolatokról szólnak. Pitt partnere Cate Blanchett, aki egészen elképesztően jól játszik - már megint.
A film egy gyönyörű történet, egy óriási tabló, amit még el bírtam volna nézni - a hosszú játékidő egyáltalán nem volt zavaró, pedig ez itthoni mozizásnál sokkal jobban előjön. Az imerzióhoz nagyban hozzájárult a készítők fantasztikus alapossága: Az nem is kérdés, hogy a smink Oscart kikapja idén, de az embereken kívül a helyszínekre, díszletekre is figyeltek - mi több, a cinematográfiával is igyekeztek felidézni a különböző korokat.
Mindenképp ajánlott film.
A másik film Zs ajánlására került letöltésre (innen is köszönöm az ötletet!) A Delicatessen-t 1991-ben rendezte Jean-Pierre Jeunet, aki pont tíz évvel később az Amélie-vel vált világhírűvé. (Jézusom, az Amélie már olyan régi film!?)
De ne egy kidolgozatlan Amélie-t várjunk a Delicatessentől. Ez egy elképesztően szürreális, groteszk, morbid, fekete komédia, amiben körülbelül senki sem normális. Nem is tudom, mit írjak a történetről... Legyen elég annyi, hogy a sztori egy olyan bérházban játszódik a semmi közepén, amelynek tulajdonosa a ház aljában üzletet üzemeltető hentes, aki - a háború utáni? - hiány közepette időről-időre emberhúst is árusít.
Mondom, ez vígjáték, és nem a Bárányok hallgatnak! Tele van egy csomó gumifejű francia színésszel, burleszk-jelenettel, groteszk párbeszéddel.
Nem mindennapi film - ez is megér egy probát, merem ajánlani!
Memento
Reggel van, rohanás. Balázs 6 éves. Már iskolás! Valamin rettentően gondolkodik. Töri a fejét, ahogy csak a hatévesek tudják. Csak úgy ugrálnak az asszociációk a fejében. Édesapja indul, hívja, s Balázs kilép az ajtón, lemegy a lépcsőn.
Majd a kapu előtt visszafordulnak. Balázs papucsban indult volna iskolába.
..több, mint két évtizeddel később..
Balázs a zuhany alatt áll. Élvezi a melegvizet. Komoly, elismert multiszoldzsör, aki hülyére dolgozta magát a héten. Gondolkodik. Csak úgy ugrálnak az asszociációk a fejében. Egyik lányról a másikra, egyik országról a másikra, munkáról tengerre, bevásárlásról takarításra.
Mintegy 10 perc elteltével megakad: Balázs nem biztos benne, hogy vajon betusfördőzte-e magát, és már lemosta avagy még nem.
..újabb öt évtizeddel később..
Balázs nyugdíjas, hiszen már betöltötte a nemrég 75-re emelt nyugdíjkorhatárt is. Hogy hány éve, abban nem biztos.
Balázson az Alzheimer jelei mutatkoznak. De senki sem veszi észre, hiszen Balázs mindig is ilyen volt.
Majd a kapu előtt visszafordulnak. Balázs papucsban indult volna iskolába.
..több, mint két évtizeddel később..
Balázs a zuhany alatt áll. Élvezi a melegvizet. Komoly, elismert multiszoldzsör, aki hülyére dolgozta magát a héten. Gondolkodik. Csak úgy ugrálnak az asszociációk a fejében. Egyik lányról a másikra, egyik országról a másikra, munkáról tengerre, bevásárlásról takarításra.
Mintegy 10 perc elteltével megakad: Balázs nem biztos benne, hogy vajon betusfördőzte-e magát, és már lemosta avagy még nem.
..újabb öt évtizeddel később..
Balázs nyugdíjas, hiszen már betöltötte a nemrég 75-re emelt nyugdíjkorhatárt is. Hogy hány éve, abban nem biztos.
Balázson az Alzheimer jelei mutatkoznak. De senki sem veszi észre, hiszen Balázs mindig is ilyen volt.
Mottó
(via ffffound, ami meg mila-loveology-nál találta)Nem szoktam linkelgetni, de ez a mottó pontosan megragadja miket szoktam gondolni, ha épp kurvára pozitív vagyok.
Kezdjük mondjuk így az évet!
Slumdog Millionaire
A "Kezdjük az évet jó filmmel Nemzeti Program" továbbá a "Pihentessük a lábat, hátha elmúlik a fél lábfejet beborító véraláfutás és dagadás Úniós Közalapítvány" támogatásával ma megnéztem Danny Boyle (Trainspotting, A Part, Sunshine) új filmjét, a Slumdog Millionaire-t.
A film története röviden: A főszereplő srác a 19 milliós Mumbai (volt Bombay) egyik szegénynegyedében nőtt fel, mégis eljut az indiai Legyen ön is milliomos utolsó, elképzelhetetlen vagyont érő kérdéséig. A nagy nap előtti éjszaka azonban beviszi a rendőrség, mert egy ilyen tanulatlan csoró honnan is tudhatná a kérdésekre a válaszokat, ha nem csalással. A kihallgatás alatt azonban megismerjük a srác életének fordulópontjait, amik révén a kvíz-show egy-egy kérdésére tudta a választ. Van szerelem, idegen kultúrák, önfeláldozás, realizmus (nyomor), gonoszok, hihetetlen jó (nyomornegyedből toborzott) gyerekszínészek.. És voltaképpen egy gyönyörű - bollywoodi - tündérmese.
Mivel az Oscar-jelölés szinte biztos, és Magyarországra a film a következő hetekben érkezik, lesz még sok szó róla sokfelé. Épp ezért nem akarok mélyebb elemzésekbe belemenni, pedig nem esne nehezemre hirtelen bölcsésszé alakulni, és asszociálva gondolkozni a kultúrák találkozásán, a "milyen India, s mi mit gondolunk róla" kérdésen, a TV-hatalmán, stb. stb.
Csak azt szeretném leírni, hogy mindenki menjen el, s nézze meg a filmet, mert tényleg emlékezetes élmény.
A film története röviden: A főszereplő srác a 19 milliós Mumbai (volt Bombay) egyik szegénynegyedében nőtt fel, mégis eljut az indiai Legyen ön is milliomos utolsó, elképzelhetetlen vagyont érő kérdéséig. A nagy nap előtti éjszaka azonban beviszi a rendőrség, mert egy ilyen tanulatlan csoró honnan is tudhatná a kérdésekre a válaszokat, ha nem csalással. A kihallgatás alatt azonban megismerjük a srác életének fordulópontjait, amik révén a kvíz-show egy-egy kérdésére tudta a választ. Van szerelem, idegen kultúrák, önfeláldozás, realizmus (nyomor), gonoszok, hihetetlen jó (nyomornegyedből toborzott) gyerekszínészek.. És voltaképpen egy gyönyörű - bollywoodi - tündérmese.
Mivel az Oscar-jelölés szinte biztos, és Magyarországra a film a következő hetekben érkezik, lesz még sok szó róla sokfelé. Épp ezért nem akarok mélyebb elemzésekbe belemenni, pedig nem esne nehezemre hirtelen bölcsésszé alakulni, és asszociálva gondolkozni a kultúrák találkozásán, a "milyen India, s mi mit gondolunk róla" kérdésen, a TV-hatalmán, stb. stb.
Csak azt szeretném leírni, hogy mindenki menjen el, s nézze meg a filmet, mert tényleg emlékezetes élmény.
Újév
Azt szokták mondani, hogy olyan lesz az újév mint az első napja.
Akkor vajon mit jelez előre, ha a semmiből (csendben feküdtem a kanapén az esettől 5 méterre) leszakad az egyik polc, és eltör 3 poharat?
Akkor vajon mit jelez előre, ha a semmiből (csendben feküdtem a kanapén az esettől 5 méterre) leszakad az egyik polc, és eltör 3 poharat?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
