Kavita, indiai kolléganőm kiskorában keresztény iskolába járt. Indiában máig a legjobb iskolák jelentős része keresztény, s a szülők a legjobbat akarták lányuknak - mégha a család jain vallású is. Így a kislány megtanult számos keresztény szokást, szertartást is, pl. a Miatyánkat még ma is el tudta mondani. (Természetesen angolul. Ha magyarul is elmondja, akkor tényleg meglepődöm.)
Amikor eljött a karácsony a kis Kavita kiakasztotta a zoknikat, s boldogan ment lefeküdni. A szülök értetlenül, de elnézően kisérték figyelemmel a műveletet, majd visszatértek az abbahagyott tevékenységekhez. Nyilván nem jutott eszükbe, hogy komoly feladatuk van.
Alig nyitotta ki a szemét, Kavita boldogan rohant a zoknikhoz, amik azonban pont annyira üresen lógtak, mint előző este. S a csalódás következő évben is eljött, s a rákövetkezőben is.. Egészen addig, amíg valaki el nem árulta neki a titkot...
Vidám vasárnap
Felkel 3 óra alvás után f4-kor - zuhanyzik, reggelizik, bepakol - taxizik - vár - repül - vár - buszozik - vár - vonatozik - vár - vonatozik - vár - buszozik - felhúzza a táskát az utcán, meghal - beleájul az ágyba délben.
..és ez még kifejezetten flottul ment, egy járművet sem késtem le.
De legalább magamba nézhettem, hogy miért nem hallgattam eddig Beirutot, pláne ha ezek az EP-k a gyengébb lemezek közül valók + végre van a Flying Lotus után újabb elborult vonatozós zeném, amit egyetlen barátom sem bír majd meghallgatni.
..és ez még kifejezetten flottul ment, egy járművet sem késtem le.
De legalább magamba nézhettem, hogy miért nem hallgattam eddig Beirutot, pláne ha ezek az EP-k a gyengébb lemezek közül valók + végre van a Flying Lotus után újabb elborult vonatozós zeném, amit egyetlen barátom sem bír majd meghallgatni.
Jel
Van úgy, hogy az élet figyelmeztet, csak az ember nem akarja/tudja észrevenni a jeleket.
Most kezdtem bele Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok kisregényébe, ami vékony, viszont gyorsan fogyott. Általában a külső kabátzsebemben volt, hogy 1-2 megállóra is gyorsan elő tudjam kapni.
Aztán tegnapelőtt az autómba visszaszálva vettem észre, hogy a könyv az ülés szélén hever, szomorúan árválkodott ott, szinte panaszosan potyogtak a könnyei. Én azonban nem értettem meg az üzenetet, és újra ugyanoda tettem vissza.
A büntetés nem késett sokat. A metróról leszállva már csak a hűlt helyét találtam. Elhagyott.
Most kezdtem bele Salinger Magasabbra a tetőt, ácsok kisregényébe, ami vékony, viszont gyorsan fogyott. Általában a külső kabátzsebemben volt, hogy 1-2 megállóra is gyorsan elő tudjam kapni.
Aztán tegnapelőtt az autómba visszaszálva vettem észre, hogy a könyv az ülés szélén hever, szomorúan árválkodott ott, szinte panaszosan potyogtak a könnyei. Én azonban nem értettem meg az üzenetet, és újra ugyanoda tettem vissza.
A büntetés nem késett sokat. A metróról leszállva már csak a hűlt helyét találtam. Elhagyott.
ET
Már lassan egy hete, hogy a színpad szélén felkapcsolódtak a nagymama korabeli állólámpák, s bejött a színpadra ez az egyáltalán nem izlandi kinézetű, egyáltalán nem izlandi nevű izlandi lány.
Az Emiliana Torrini koncertet már régen kinéztem, és milyen szerencse, hogy véletlenül Bécsben lett munkám épp a koncert napján. S milyen szerencse, hogy M. volt olyan kréjzi, hogy kijöjjön utánam vonattal, úgy, hogy gyakorlatilag alig tudta ki az, akit látni fog.
A külvárosi Szene pont megtelt, s az amúgy teljesen ok közönségben szépszámú magyar is megjelent - legalábbis elég sok magyar szót kaptam el. A Kaiserschmarren (én) és a Glühwein (M.) után Lay Low volt a warm-up. A szintén izlandi kedves lány kedves dalokat énekelt a saját gitárja, továbbá egy Ötvös bohóc-szerűen gitárokat váltogató kobold-kinézetű figura kiséretében. A dalok jellemzően countrysak (jajj, volt nyávogó gitár is!) és némileg bluesosak voltak, de megjelent a folk is, és akkor már teljesen olyan volt a kép, mint a többi skandináv (leginkább svéd) énekesnő esetében. Ez nem annyira kritika, mert én szeretem az ilyet, s tényleg jó volt a produkció, amit Lay Low a számok közötti kedves kommentekkel még fel is dobott.
De a főfogás mégis csak ezután következett. A kísérő együttes egy könyvelő kinézetű, néha robotmozgású gitárosból, egy magas régi-Snoop hajú, kalapos gitárosból, egy mikrofonfrizurás billentyűsből (akin éppen hajnövesztő szerrel kisérleteztek a'la Csupasz pisztoly), és egy öreg, mellényes dobosból állt, aki már kezdettől fogva kiséri Emilianat. De ezerésegy hangszer került elő a koncert során a harmonikától a xilofonig.
Az első számnál mintha még megilletődött lett volna az énekesnő és a hangmérnök, de onnantól nem volt hiba. Még az általam kevésbé kedvelt új album is fantasztikusan szólt élőben, a lassú számoknak is nagy többletet adott az élő hangzás. Volt elszállás, pici "zúzás", persze sok romantika, és legalább két újrázás, aminek a végén már szabadkozott Emiliana, hogy legközelebbre több számot tanul meg. Végülis az első albumot már 10 éve, 21 évesen írta, amiről több más között - mintha külön kérésemre lett volna - azért elénekelte az Unemployed in Summertime-ot is.
A számok között igyekezett németül kommunikálni a közönséggel, ami botladozva, de többségében sikerült. Előbb azt gondoltam, hogy ennyi idő után már rutinból hozza a bájt, de amikor az egyik szám kapcsán bátyja haláláról beszélt, őszintén megrendültnek tűnt. (Pedig tuti, hogy minden koncerten elmeséli.)
A Jungle drums természetesen kétszer is lement, nagy sikerrel - mégha a közönség nem is kezdett el annyira ugrálni, mint vártam. Ha valamit újítani akarna, erre a gyorsabb vonalra állhatna rá az inkább lassabb, gitárosabb Me and Armini után, mert ez is nagyon jól áll neki, ahogy extázisban a színpadon ugrál.
Tuszámitáp, nagyszerű koncert volt, s ha legközelebb nem tudom úgy szervezni, business trip nélkül is megér egy utat Bécsbe... vagy akárhová!
(Najó, M. is sokat hozzátett a koncertélményhez, tubifer. :)
Az Emiliana Torrini koncertet már régen kinéztem, és milyen szerencse, hogy véletlenül Bécsben lett munkám épp a koncert napján. S milyen szerencse, hogy M. volt olyan kréjzi, hogy kijöjjön utánam vonattal, úgy, hogy gyakorlatilag alig tudta ki az, akit látni fog.
A külvárosi Szene pont megtelt, s az amúgy teljesen ok közönségben szépszámú magyar is megjelent - legalábbis elég sok magyar szót kaptam el. A Kaiserschmarren (én) és a Glühwein (M.) után Lay Low volt a warm-up. A szintén izlandi kedves lány kedves dalokat énekelt a saját gitárja, továbbá egy Ötvös bohóc-szerűen gitárokat váltogató kobold-kinézetű figura kiséretében. A dalok jellemzően countrysak (jajj, volt nyávogó gitár is!) és némileg bluesosak voltak, de megjelent a folk is, és akkor már teljesen olyan volt a kép, mint a többi skandináv (leginkább svéd) énekesnő esetében. Ez nem annyira kritika, mert én szeretem az ilyet, s tényleg jó volt a produkció, amit Lay Low a számok közötti kedves kommentekkel még fel is dobott.
De a főfogás mégis csak ezután következett. A kísérő együttes egy könyvelő kinézetű, néha robotmozgású gitárosból, egy magas régi-Snoop hajú, kalapos gitárosból, egy mikrofonfrizurás billentyűsből (akin éppen hajnövesztő szerrel kisérleteztek a'la Csupasz pisztoly), és egy öreg, mellényes dobosból állt, aki már kezdettől fogva kiséri Emilianat. De ezerésegy hangszer került elő a koncert során a harmonikától a xilofonig.
Az első számnál mintha még megilletődött lett volna az énekesnő és a hangmérnök, de onnantól nem volt hiba. Még az általam kevésbé kedvelt új album is fantasztikusan szólt élőben, a lassú számoknak is nagy többletet adott az élő hangzás. Volt elszállás, pici "zúzás", persze sok romantika, és legalább két újrázás, aminek a végén már szabadkozott Emiliana, hogy legközelebbre több számot tanul meg. Végülis az első albumot már 10 éve, 21 évesen írta, amiről több más között - mintha külön kérésemre lett volna - azért elénekelte az Unemployed in Summertime-ot is.
A számok között igyekezett németül kommunikálni a közönséggel, ami botladozva, de többségében sikerült. Előbb azt gondoltam, hogy ennyi idő után már rutinból hozza a bájt, de amikor az egyik szám kapcsán bátyja haláláról beszélt, őszintén megrendültnek tűnt. (Pedig tuti, hogy minden koncerten elmeséli.)
A Jungle drums természetesen kétszer is lement, nagy sikerrel - mégha a közönség nem is kezdett el annyira ugrálni, mint vártam. Ha valamit újítani akarna, erre a gyorsabb vonalra állhatna rá az inkább lassabb, gitárosabb Me and Armini után, mert ez is nagyon jól áll neki, ahogy extázisban a színpadon ugrál.
Tuszámitáp, nagyszerű koncert volt, s ha legközelebb nem tudom úgy szervezni, business trip nélkül is megér egy utat Bécsbe... vagy akárhová!
(Najó, M. is sokat hozzátett a koncertélményhez, tubifer. :)
2 vegyes link
1) Villany lekapcs, hangszoró felhangosít. Betakarózik. Gomb megnyom, szem becsuk.
És kezdődik az utazás.. Mondjuk Vanuatura vagy Burmába vagy Buenos Airesbe.
Nem tudom mennyi anyag van fenn, de ez óriási ötlet.
2) “Right now we’re somewhere between the arm in ‘Dr. Strangelove,’ ” which involuntarily jerked into a Nazi salute, “and the Luke Skywalker arm in ‘Star Wars’"
Tudom, h ez csak egy lépés, de ezt olvasva azt gondoltam: Future is now.
És kezdődik az utazás.. Mondjuk Vanuatura vagy Burmába vagy Buenos Airesbe.
Nem tudom mennyi anyag van fenn, de ez óriási ötlet.
2) “Right now we’re somewhere between the arm in ‘Dr. Strangelove,’ ” which involuntarily jerked into a Nazi salute, “and the Luke Skywalker arm in ‘Star Wars’"
Tudom, h ez csak egy lépés, de ezt olvasva azt gondoltam: Future is now.
Fekete
Péntek. Metsző szél. Kavarog a hó. Szállnak a gyengécske hópelyhek, majd vizzé válnak, ahogy belecsapódnak az aszfaltba. Utóbb mindegyik vizzé válik. Az is, amit előbb még felkap egy szélpofon, és csak két perccel később csap bele az aszfalt feketéjébe.
Tegnap meghalt az utolsó nagymamám is. Az utolsó nagyszülőm. 25 hónappal élt többet, mint a másik nagymamám. Ő meg akart már halni. Túl sok volt a fájdalom, túl sok volt a baj, elég volt a 85 év - négy éve már a halálból hozta vissza az egyik lánya, az anyám.
A másik nagymamám élni szeretett volna még. Nem is értette miért kell meghalnia, amikor még annyi minden vár rá. Érezte a 83 évet, de tele volt energiával.
A szél, amely legalább annyira szeszélyes, de jóval kevésbé édes és romantikus, mint a Csokoládéban, mindkettejüket össze-vissza dobálta az életük során. Szörnyű dolgokon mentek keresztül, és érdekes, filmbeli átfedéseket produkált a sors. Meg persze boldogságot is.
Sokféle élete lehet az embernek, de a végén mindegyikünkre a fekete föld vár. Ezt el kell fogadni, mert a halál az élet része.
El. kell. fogadnom.
Tegnap meghalt az utolsó nagymamám is. Az utolsó nagyszülőm. 25 hónappal élt többet, mint a másik nagymamám. Ő meg akart már halni. Túl sok volt a fájdalom, túl sok volt a baj, elég volt a 85 év - négy éve már a halálból hozta vissza az egyik lánya, az anyám.
A másik nagymamám élni szeretett volna még. Nem is értette miért kell meghalnia, amikor még annyi minden vár rá. Érezte a 83 évet, de tele volt energiával.
A szél, amely legalább annyira szeszélyes, de jóval kevésbé édes és romantikus, mint a Csokoládéban, mindkettejüket össze-vissza dobálta az életük során. Szörnyű dolgokon mentek keresztül, és érdekes, filmbeli átfedéseket produkált a sors. Meg persze boldogságot is.
Sokféle élete lehet az embernek, de a végén mindegyikünkre a fekete föld vár. Ezt el kell fogadni, mert a halál az élet része.
El. kell. fogadnom.
Azok voltak a szép idők..
Este 10, pizza carpaccio, három kolléga, köztük Antonio barátom eredetileg Calabriából, D-Olaszországból. Pincér, Sziciliából (de felesége magyar!, akart is hozni desszertnek palacsintát) megállítja másik pincért, aki meg Pugliából. Rögtön nagy az öröm, mire az utóbbi csakhamar azt találja mondani:
"Azok voltak a szép idők, amikor még a fél Európa a mienk volt... Spanyolország, az egész Mediterránum, a Balkán, sőt Franciaország! Németország persze nem, dehát ott hideg van, és szar a kaja... ki akar ott élni??"
(magyarázat: miután az olasz történelem-oktatás jelentős részét az ókor, s különösen a Római bir. foglalja el, ez meglehetősen erős nemzettudat-formáló erő. A XIX. sz. előtt utóljára a Római bir. alatt volt egységes Olaszország. S ez különösen a történelem további részében nem túl sikeres, általában szegénységben tengődő délolaszokon jön ki.
Bár Antonio csak röhög az ilyen félművelt honfitársakon, az ő vicces-nacionalista stílusában calabriaiként simán a saját nemzeti kulturális hátterének tartja a görög kultúrát is, hiszen pl. Archimedes is egy köpésre tőle, Szicíliában élt és alkotott, s egyáltalán, Róma megerősödéséig az itáliai-szicíliai görög városállamok meglehetősen erősek voltak.)
"Azok voltak a szép idők, amikor még a fél Európa a mienk volt... Spanyolország, az egész Mediterránum, a Balkán, sőt Franciaország! Németország persze nem, dehát ott hideg van, és szar a kaja... ki akar ott élni??"
(magyarázat: miután az olasz történelem-oktatás jelentős részét az ókor, s különösen a Római bir. foglalja el, ez meglehetősen erős nemzettudat-formáló erő. A XIX. sz. előtt utóljára a Római bir. alatt volt egységes Olaszország. S ez különösen a történelem további részében nem túl sikeres, általában szegénységben tengődő délolaszokon jön ki.
Bár Antonio csak röhög az ilyen félművelt honfitársakon, az ő vicces-nacionalista stílusában calabriaiként simán a saját nemzeti kulturális hátterének tartja a görög kultúrát is, hiszen pl. Archimedes is egy köpésre tőle, Szicíliában élt és alkotott, s egyáltalán, Róma megerősödéséig az itáliai-szicíliai görög városállamok meglehetősen erősek voltak.)
Mantova
Mantova nevét etruszkok adták - az ie. 2000 körül alapított települést az alvilág istenéről nevezték el.
Ha valóban ilyen az alvilág, akkor a pokolban rengeteg kincset halmoztak fel elmúlt korok gazdag emberei; a pokolban rettentő hideg van, s ott sem jobbak a meterológusok, mint a felszínen; továbbá a pokolban nagyon finom édességeket kapni.
Szombatra szép időt, 8 fokot mondtak, s még péntek este is azt hazudta a meterológia, hogy a hideg front csak vasárnap jön. Így egy hétvégi nagybevásárlással késleltetve nekiindultam Mantovának, amiről sok mindent nem tudtam. Az eleinte fátyolos ég alatt még örültem is, hogy nem a Garda tavat választottam, de aztán egyre sötétebb és szürkébb lett minden a Pó síkság lapályának szélén, amibe csak a motorháztető pirossága vitt színt.
Az se sokáig, mert a fix 140km/h unalma azért kijön az emberen, ha egyedül vezet 1 óránál többet. Márpedig Olaszország legfontosabb autópályáin már nem tehet mást, amióta bevezették a tutor controlt. A kedves elnevezés egy átlagsebességmérő rendszert takar, ami ellen nincs orvosság, nem lehet kibújni alóla, viszont 135 fölött keményen büntet. Valahol készít egy fényképet pontos timestamppel, s ki tudja milyen messze egy másik fénykép segítségével megvan az átlagsebesség.
Du. 1-kor kipillantott a nap, hogy nyugtázza megérkezésemet, majd rögtön visszahúzodott. Egyetértettem vele: az 1-2 fok, ami fogadott, nem éppen városnézős idő. Hogy fogok így a tópartokon sétálni??
(Sehogy.)A ma 46 ezres, azaz Hódmezővásárnyi városnak már a XII. sz-ban volt pénze arra, hogy négy nagy mesterséges tóval erősítse meg a védelmét, melyekből három ma is megvan. Az igazi aranykor aztán a 1300-as évek elejétől kezdődött, amikor a Gonzaga család került hatalomra, s a következő 400 évben a Habsburgok elj0veteléig egyre magasabb címekkel vezette a várost.
A fagyhalál elől a múzeumokban kerestem menedéket. Magasrangú vendéghez illően előbb a Palazzo Tében tettem tiszteletemet. A XVI. sz-ban mannierista stílusban épült villában elképesztő freskók vannak, amibe az aktuális Gonzaga azért is feccölt annyi pénzt, hogy V. Károly a nagy elragadtatásában herceggé nevezze ki. A nyári palotában számos gyönyörű szoba van, de a legnagyobb highlight az imént linkelt freskó, ami az összes falat elfedi egészen a földig. A vicces itt az, hogy a restaurálás közben a falba karcolt "graffitiket" (pl. Jóska + Julcsi) meghagyták, lévén 3-400 évesek.
A zimankóban a "Herceg útján" a belső városba sétálva azon gondolkoztam, hogy tavasszal biztos szebb lenne Mantova utcáin lófrálni, kimenni a tópartokra, megkerülni az erődítményt, bemenni a kis terekre.. de így ez túlélőtúra. Aztán a kihalt főtéren már nem kellett sokat gondolkozni, hogy jegyet váltsak a Palazzo Ducale-be.
A 34000nm alapterület mai irodaházi méretekben is jelentős, bár a térkihasználtság láttán azonnal dobnák a kukába a terveket ingatlanfejlesztő ex-kollégáim. A Palazzo Ducale mentségére szóljon, hogy sokszáz év alatt, többlépcsőben építették - az éppen aktuális Gonzaga mindig hozzátett valamit. S ahogy az épület, úgy a festmények, szobrok száma is gyarapodott. Elképesztő látni, hogy hiába vittek el ezres nagyságrendben képeket, ma is mennyi-mennyi csoda van itt a késő gótikától a barokkig. Mit mondjon az ember arra a 65m hosszú teremre, amit eredetileg is kiállítási célból terveztek, s ahol kb. 100 mellszobor fogadja végestelen végig, mivel a képeket anno elraboltak? De persze még sorolhatnám az 500 szobát és folyosót, ahol végül csak kétszer sikerült eltévednem (M: ide te csak vezetővel! ;) - csak az tűnt fel, hogy az almát szedő csajt, meg a fénylő fejű bácsit már láttam.
1,5-2 óra bolyongás után visszatértem a sötétedő fagyba, s a szürke szélbe, ahol azonban minden racionalitás ellenére éledezett a város. A fiatalok gyülekeztek a McDonalds körül, kinyitottak a januári leárazásaik utolsóit rugó boltok, a helyi édességeket áruló pasticceriák megteltek vásárlókkal, s a Sant' Andrea székesegyházban, ahol Krisztus pár csepp vérét őrzik, amit egy helyi római katona hozott haza, épp egy esküvő kezdődött.
Próbáltam lelket meríteni az emberekből, de csak annyira tellett, hogy három hurokkal hosszabban evickéltem vissza az autómig.
Nem, nem vagyok egy nagy múzeumba járó. Ha korlátozott időm van egy ismeretlen városban (s mikor nem?), sokszorta szívesebben sétálok az utcáin, terein, mint hogy a múzeumokban lépnék képtől szoborig, mert úgy érzem, a város többet mond nekem. Mindazonáltal nem csak az időjárás miatt nem bántam meg, hogy így töltöttem időm nagyobb részét Mantovában. Egyrészt a sok szépség műv.töriből amatőr fejemet is lenyűgözte. Másrészt agyam gazdasági része meg azon ámuldozott, hogy egy pici város olyan gazdag városok szomszédságában, mint Verona, Padova, Ferrara, Modena, Parma, sőt, Bologna (mind max. 100km), hogy bírt ekkora gazdagsággal évszázadokon át.. Szívesen összevetném Mantova egy főre eső GDP-jét mondjuk a XV. században, amikor azért Mátyás alatt nekünk is jólt ment, mondjuk Budával.
All-in-all, nem azt mondom, hogy Mantovára kellene építeni egy nyaralást, de hamár Veronát érinti az ember, Milánó vagy éppen Firenze felé menet megér egy napos kitérőt.
(ps. képek most nincsenek, mert a szar időben, szar képek készültek, a múzeumokban meg tilos volt - le is lettem szúrva)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
