(vigyázat, vorsicht, caution, attenzione, személyes bejegyzés következik!)
Meg kell tanulnom, hogy az érdekesek sokszor köcsögök (najó, sokszor csak szimplán hülyék), míg Másoknak meg kell tanulniuk, hogy nem csak a köcsögök érdekesek.
Én szeretném remélni, hogy - visszaesésekkel, de - lassanként megtanulom.
És a Mások is egyszer meg fogják tanulni. De lehet, hogy már túl későn.
Bolond világ - dec. 21-22.
Ferihegy 2, csomagváró.
b: "Ne haragudjon, nem találok csomagtologató kocsit. Nem tudná megmondani merre vannak?"
Hordár feliratú, kék overálban várakozó középkorú ember: "Nincsen. Sztrájk van."
b: "Most már az alamíniumból készült kocsik is sztrájkba léptek?"
Hordár: "Nem, nem lehet áthozni őket a biztonságiakon."
--------------------------------------------------------------
Hétfő reggel, 47-es villamos. Zenehallgatás hangosan. A szemben ülő lány is. Lábával dobol a földön. A villamosvezető (VV) valamint mond - fülhallgatót kivesz.
VV: "Jobbra egy sárga-fekete kombiné látható. Csinos darab, nem is olyan régen került beszerzésre."
Fülhallgató vissza, biztos rosszul értettem. Vagy álmodtam. Körbenézek - az embereken semmi reakció. Biztos képzelődtem. Egy megállóval később:
VV: "Hagy köszönjem meg a hatékony le és felszállást!" "A következő megállóban a leszállás jobb oldalon lesz, csak hogy kiegyensúlyozzuk az előző megállót."
Egy kicsivel később:
VV: "A következő megállóban már kisebb tömeg várakozik. De ez egy barátságos tömeg, nem olyan mint a Kossuth téren, semmi agresszivitás nincs a villamosra várokozó barátságos emberekben."
--------------------------------------------------------------
Zs: "Annyira jó! A legközelebbi koncertre most már biztos elmegyek!"
b: "Tök jó - akkor ugye feljössz szombaton? Pont van egy koncert!"
Zs: "Ne korlátozz!"
(ok, Zs azóta belátta, h hülye volt)
b: "Ne haragudjon, nem találok csomagtologató kocsit. Nem tudná megmondani merre vannak?"
Hordár feliratú, kék overálban várakozó középkorú ember: "Nincsen. Sztrájk van."
b: "Most már az alamíniumból készült kocsik is sztrájkba léptek?"
Hordár: "Nem, nem lehet áthozni őket a biztonságiakon."
--------------------------------------------------------------
Hétfő reggel, 47-es villamos. Zenehallgatás hangosan. A szemben ülő lány is. Lábával dobol a földön. A villamosvezető (VV) valamint mond - fülhallgatót kivesz.
VV: "Jobbra egy sárga-fekete kombiné látható. Csinos darab, nem is olyan régen került beszerzésre."
Fülhallgató vissza, biztos rosszul értettem. Vagy álmodtam. Körbenézek - az embereken semmi reakció. Biztos képzelődtem. Egy megállóval később:
VV: "Hagy köszönjem meg a hatékony le és felszállást!" "A következő megállóban a leszállás jobb oldalon lesz, csak hogy kiegyensúlyozzuk az előző megállót."
Egy kicsivel később:
VV: "A következő megállóban már kisebb tömeg várakozik. De ez egy barátságos tömeg, nem olyan mint a Kossuth téren, semmi agresszivitás nincs a villamosra várokozó barátságos emberekben."
--------------------------------------------------------------
Zs: "Annyira jó! A legközelebbi koncertre most már biztos elmegyek!"
b: "Tök jó - akkor ugye feljössz szombaton? Pont van egy koncert!"
Zs: "Ne korlátozz!"
(ok, Zs azóta belátta, h hülye volt)
Karácsony
Dec. 24. van és idén jelentősen kisebb a karácsonyi hangulatom, mint tavaly volt. Pedig tavaly már szintén all-time-low volt. Ha ez így megy tovább, egy pár év múlva már bejelentést fogok tenni fényszennyezésért a karácsonyi fények felkapcsolása idején.
Ettől függetlenül természetesen Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánok a kedves olvasóknak, és mindenkinek aki szereti. Sőt, a jövő évre akár kívánhatnám azt is, hogy "Gesundheit und Erfolg!", ahogy egyik kedves német kollégámtól kaptam. (Azért mégiscsak van ebben a nyelvben valami..)
Igyekezni fogok egy kicsit többet postolni, mert sok az elmaradás, de a két ünnep között megint kemény lesz - jó és rossz értelemben is. Így a régóta tervezett mixtape(-ek) minden bizonnyal ezúttal is tovább csúsznak.
Ettől függetlenül természetesen Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánok a kedves olvasóknak, és mindenkinek aki szereti. Sőt, a jövő évre akár kívánhatnám azt is, hogy "Gesundheit und Erfolg!", ahogy egyik kedves német kollégámtól kaptam. (Azért mégiscsak van ebben a nyelvben valami..)
Igyekezni fogok egy kicsit többet postolni, mert sok az elmaradás, de a két ünnep között megint kemény lesz - jó és rossz értelemben is. Így a régóta tervezett mixtape(-ek) minden bizonnyal ezúttal is tovább csúsznak.
A fösvény, a lé, nomeg a keresztrejtvény
Antonio a múlt héten egy újságot lobogtatva jött be hozzám: egy keresztrejtvény megfejtését akarta megmutatni.
Ez nem egy átlagos keresztrejtvény volt. Állítása szerint a 60 milliós ország lakosságának két teljes évébe telt míg sikerült megfejteni. (Ezt persze a szokásos calabriai túlzásnak veszem.) Itt kell megjegyezni, hogy az olaszok (vagy legalábbis egy részük) teljesen rá van kattanva a keresztrejtvényekre, s az az ember, aki a legkeményebbeket készíti, valóságos sztár. Még az irodában is mindenki ismerte a nevét.
Szóval az orrom alá dugja, én meg nem értem, minek. Hogy a fenébe fogok ebből egy szót is érteni. Csakhogy a 47-es vízszintesnél pontosan ezt olvasom:
OLCSOHUSNAKHIGALEVE
Nyilván dőltem a röhögéstől. Erre nem számítottam.
A definició ez volt: "Sostiene che non si puó ottenere un prodotto soddisfacente se la risorse sono mediocri, in un remoto possedimento degli avari" ami magyarul valami olyasmit jelent, hogy "gyenge (rossz) alapanyagokból (forrásból) nem lesz megfelelő termék (eredmény) - ahogy mondják a régi avarok földjén". Külön nehezítés, hogy a "földjén", az nincs benne, viszont az avari azt is jelenti, hogy fösvény, miközben a nép nevére vonatkozó jelentése (amikor amúgy a hangsúly az első szótagon van, s nem a másodikon) szinte senkinek nem ugrik be, hiszen az avarok nem nagyon kerülnek szóba nap mint nap.
Mindenesetre szerintem ez meglehetős geciség volt a feladvány készítőjétől. Én is csinálhatnék olyan keresztrejtvényt, amit teleraknék pamíri tadzsik szólás-mondásokkal, amikre ráadásul csak áttételesen utalnék, és marha büszke lehetnék magamra, hogy senki nem bírja megfejteni Pesten. De az olaszok máshogy gondolkodnak, egyáltalán nem voltak felháborodva.
(Az érdeklődők számára ez a feladvány, s ez a megfejtés, magyarázatokkal.)
De végülis mi a kapcsolat az ősi nép és kapzsi ember között? Tán az avarok híresen kapzsi emberek voltak?
Nyilván nem, úgyhogy sajnos nincs jó sztori. Az avarus az avere igéből jön, ami az olaszban már birtokolni, a latinban még kívánni volt.
De hogy ezen a késői órán még ne hagyjam abba itt, a fösvény elsődleges angol fordítása miser (bár egyébként az avaricious is játszik). Namármost a misert én pl. még nem nagyon használtam (mert elhalt a szókincsem), a miserable-t annál inkább. Milyen jó már, ahogy a két szó kapcsolata mutatja, hogy a fösvények általában szarul érzik magukat.
Ez nem egy átlagos keresztrejtvény volt. Állítása szerint a 60 milliós ország lakosságának két teljes évébe telt míg sikerült megfejteni. (Ezt persze a szokásos calabriai túlzásnak veszem.) Itt kell megjegyezni, hogy az olaszok (vagy legalábbis egy részük) teljesen rá van kattanva a keresztrejtvényekre, s az az ember, aki a legkeményebbeket készíti, valóságos sztár. Még az irodában is mindenki ismerte a nevét.
Szóval az orrom alá dugja, én meg nem értem, minek. Hogy a fenébe fogok ebből egy szót is érteni. Csakhogy a 47-es vízszintesnél pontosan ezt olvasom:
OLCSOHUSNAKHIGALEVE
Nyilván dőltem a röhögéstől. Erre nem számítottam.
A definició ez volt: "Sostiene che non si puó ottenere un prodotto soddisfacente se la risorse sono mediocri, in un remoto possedimento degli avari" ami magyarul valami olyasmit jelent, hogy "gyenge (rossz) alapanyagokból (forrásból) nem lesz megfelelő termék (eredmény) - ahogy mondják a régi avarok földjén". Külön nehezítés, hogy a "földjén", az nincs benne, viszont az avari azt is jelenti, hogy fösvény, miközben a nép nevére vonatkozó jelentése (amikor amúgy a hangsúly az első szótagon van, s nem a másodikon) szinte senkinek nem ugrik be, hiszen az avarok nem nagyon kerülnek szóba nap mint nap.
Mindenesetre szerintem ez meglehetős geciség volt a feladvány készítőjétől. Én is csinálhatnék olyan keresztrejtvényt, amit teleraknék pamíri tadzsik szólás-mondásokkal, amikre ráadásul csak áttételesen utalnék, és marha büszke lehetnék magamra, hogy senki nem bírja megfejteni Pesten. De az olaszok máshogy gondolkodnak, egyáltalán nem voltak felháborodva.
(Az érdeklődők számára ez a feladvány, s ez a megfejtés, magyarázatokkal.)
De végülis mi a kapcsolat az ősi nép és kapzsi ember között? Tán az avarok híresen kapzsi emberek voltak?
Nyilván nem, úgyhogy sajnos nincs jó sztori. Az avarus az avere igéből jön, ami az olaszban már birtokolni, a latinban még kívánni volt.
De hogy ezen a késői órán még ne hagyjam abba itt, a fösvény elsődleges angol fordítása miser (bár egyébként az avaricious is játszik). Namármost a misert én pl. még nem nagyon használtam (mert elhalt a szókincsem), a miserable-t annál inkább. Milyen jó már, ahogy a két szó kapcsolata mutatja, hogy a fösvények általában szarul érzik magukat.
Szinészet
Ez egy olyan hétvége volt.. Amiket utálok, mert elmegy anélkül, hogy csináltam volna valami értelmeset. Ez a párfokos szakadó eső nagyon rám tud ülni, és ilyenkor nagyon tudom utálni magam, hogy nem állok ellen ennek a nyomásnak. Na, de most itt abba is fejezem a rinyát - kedves olvasók, ezúttal megmenekültök ettől (L nem, hamár felhívott :), mégpedig egy filmnek hála. A Frost/Nixon-nak.
Nem kell különösebben ismerni az amerikai történelmet, hogy ismerjük Richard Nixon nevét. Az USA 37. elnöke az, akinek a révén még a mai Magyarországon is minden politikai botrányt valamilyen gate-nek hívnak; s aki az első -gate, a Watergate miatt az egyetlen lemondott elnök az amerikai történelemben. A lemondás azonban - ahogy az politikuséknál lenni szokott - nem járt automatikus beismeréssel. Jó három év kellett, mire ez megtörtént egy televíziós interjú keretében, amit viszont váratlanul nem valamelyik nagy amerikai mélyriporternek adott, hanem egy angol showmannek. Erről az interjúról szól a film.
Ron Howard (Egy csodálatos elméért már Oscar díjas), aki olyan neveket megelőzve lett a film rendezője, mint Scorsese vagy Sam Mendes, egy Londonban már sikeres színpadi darabot vitt filmre ragaszkodva annak két főszereplőjéhez: Frank Langella-hoz (Nixon) és Michael Sheenhez (David Frost). A téma és a színpadi forrás miatt nem gyors a film, de engem az elsőtől az utolsó percig lekötött. Az expozícióban jól megismerük David Frostot, a klasszikus médiasztárt, nagyvilági playboyt, aki vissza akar jutni a népszerűség csúcsára, a showbiz hazájában, Amerikában is. Mi sem könnyebb ennél, mint elkapni a létező legnagyobb témát, a bukott elnököt. A hiper-magabiztos Frostot persze nem rettenti vissza, mekkora falatról van szó - mint a rajzfilmekben a dollárjel, szinte látszik a szemében a jövőbeli siker ígérete. Pedig lenne mitől tartania, mert Nixon elképesztően edzett, dörzsölt és egyáltalán nem megtört. Mitöbb, ki nem állhatja a tétlenséget, s visszavágyik kaliforniai számüzetéséből DC-be.
És a film kb. közepétől elindul a négy részes interjú, és megértjük, miért volt fontos ragaszkodni ehhez a két színészhez. A szuper-közelikben süt, ahogy mindketten 110%-ig benne vannak a szerepükben. Itt már nem csak a mozdulatokról, a mimikáról van szó, hanem szinte a ráncokról, az erekről. A szemekről persze nem is beszélve.
Langella Nixonjához csak Daniel Day-Lewis There will blood-ban való szerepe fogható. Nem kell megismernünk mit tett és mit nem Nixon elnökként. Látjuk, ahogy magabiztosan és kényelmesen nyeregben van, ahogy kisujjból, apró trükkökkel rendezi le képességeihez mérten sokat markoló kihívóját. Ahogy szinte érzi, közel van a nagy visszatérés. De látjuk, ahogy részegen legbelsőbb motivációit is kiadja, hogy aztán ez vezessen a vesztéhez. S látjuk, amikor megtörten álldogál csodálatos kaliforniai villája tornácán. De persze Langellanak is a történelmi összeomlás a csúcspont, amit valóban történelmi lehetett látni a TV-ben annak idején.
Eközben Michael Sheen is kijátssza karakterét, amikor először szembesül, kivel is ül szemben. Látni zavart szemein, mennyire nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, mennyire elbizonytalanodik, miközben a pénzügyi nyomás is erősödik a hátországból. Először nem hajlandó tudomásul venni, hogy mennyire a bukás felé halad, és ezzel az erővel propaganda filmet is készíthetne az Elnöknek. Inkább hárít, és partizással fedi el maga elől is a problémákat. De aztán, ahogy igazán nyomás alá kerül, amikor a bukás már kézzel fogható közelségben van, pont Nixon löki ki, és indítja el a győzelem felé. A győzelem felé, amit aztán ugyanolyan felszínes showbiz sztárként kezel, mint amilyen azelőtt is volt.
A film nem elsősorban a politikáról szól. Ez nem a Good Night, Good Luck, bármennyire is hasonlít rá első blikkre. Ez három dimenziós emberekről szól; bármennyire is elcsépelt, de drámákról. És a TV hatalmáról, sőt akár tárgyalástechnikáról is.
Ami rosszat elmondhatok az az áldokumentarista forma, ami miatt a mellékszereplők mintegy szájba rágnak bizonyos helyzeteket. Erre nem volt szükség, de engem nem zavart különösebben.
Nagyon ütős film, és igazán sajnálni fogom, hogy Heath Ledger miatt Langella nem fog Oscart kapni.
(Ja, és már megint Rebecca Hall, ahogy a Vicky Cristina Barcelonában is... Készen vagyok tőle :)
Nem kell különösebben ismerni az amerikai történelmet, hogy ismerjük Richard Nixon nevét. Az USA 37. elnöke az, akinek a révén még a mai Magyarországon is minden politikai botrányt valamilyen gate-nek hívnak; s aki az első -gate, a Watergate miatt az egyetlen lemondott elnök az amerikai történelemben. A lemondás azonban - ahogy az politikuséknál lenni szokott - nem járt automatikus beismeréssel. Jó három év kellett, mire ez megtörtént egy televíziós interjú keretében, amit viszont váratlanul nem valamelyik nagy amerikai mélyriporternek adott, hanem egy angol showmannek. Erről az interjúról szól a film.
Ron Howard (Egy csodálatos elméért már Oscar díjas), aki olyan neveket megelőzve lett a film rendezője, mint Scorsese vagy Sam Mendes, egy Londonban már sikeres színpadi darabot vitt filmre ragaszkodva annak két főszereplőjéhez: Frank Langella-hoz (Nixon) és Michael Sheenhez (David Frost). A téma és a színpadi forrás miatt nem gyors a film, de engem az elsőtől az utolsó percig lekötött. Az expozícióban jól megismerük David Frostot, a klasszikus médiasztárt, nagyvilági playboyt, aki vissza akar jutni a népszerűség csúcsára, a showbiz hazájában, Amerikában is. Mi sem könnyebb ennél, mint elkapni a létező legnagyobb témát, a bukott elnököt. A hiper-magabiztos Frostot persze nem rettenti vissza, mekkora falatról van szó - mint a rajzfilmekben a dollárjel, szinte látszik a szemében a jövőbeli siker ígérete. Pedig lenne mitől tartania, mert Nixon elképesztően edzett, dörzsölt és egyáltalán nem megtört. Mitöbb, ki nem állhatja a tétlenséget, s visszavágyik kaliforniai számüzetéséből DC-be.
És a film kb. közepétől elindul a négy részes interjú, és megértjük, miért volt fontos ragaszkodni ehhez a két színészhez. A szuper-közelikben süt, ahogy mindketten 110%-ig benne vannak a szerepükben. Itt már nem csak a mozdulatokról, a mimikáról van szó, hanem szinte a ráncokról, az erekről. A szemekről persze nem is beszélve.
Langella Nixonjához csak Daniel Day-Lewis There will blood-ban való szerepe fogható. Nem kell megismernünk mit tett és mit nem Nixon elnökként. Látjuk, ahogy magabiztosan és kényelmesen nyeregben van, ahogy kisujjból, apró trükkökkel rendezi le képességeihez mérten sokat markoló kihívóját. Ahogy szinte érzi, közel van a nagy visszatérés. De látjuk, ahogy részegen legbelsőbb motivációit is kiadja, hogy aztán ez vezessen a vesztéhez. S látjuk, amikor megtörten álldogál csodálatos kaliforniai villája tornácán. De persze Langellanak is a történelmi összeomlás a csúcspont, amit valóban történelmi lehetett látni a TV-ben annak idején.
Eközben Michael Sheen is kijátssza karakterét, amikor először szembesül, kivel is ül szemben. Látni zavart szemein, mennyire nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, mennyire elbizonytalanodik, miközben a pénzügyi nyomás is erősödik a hátországból. Először nem hajlandó tudomásul venni, hogy mennyire a bukás felé halad, és ezzel az erővel propaganda filmet is készíthetne az Elnöknek. Inkább hárít, és partizással fedi el maga elől is a problémákat. De aztán, ahogy igazán nyomás alá kerül, amikor a bukás már kézzel fogható közelségben van, pont Nixon löki ki, és indítja el a győzelem felé. A győzelem felé, amit aztán ugyanolyan felszínes showbiz sztárként kezel, mint amilyen azelőtt is volt.
A film nem elsősorban a politikáról szól. Ez nem a Good Night, Good Luck, bármennyire is hasonlít rá első blikkre. Ez három dimenziós emberekről szól; bármennyire is elcsépelt, de drámákról. És a TV hatalmáról, sőt akár tárgyalástechnikáról is.
Ami rosszat elmondhatok az az áldokumentarista forma, ami miatt a mellékszereplők mintegy szájba rágnak bizonyos helyzeteket. Erre nem volt szükség, de engem nem zavart különösebben.
Nagyon ütős film, és igazán sajnálni fogom, hogy Heath Ledger miatt Langella nem fog Oscart kapni.
(Ja, és már megint Rebecca Hall, ahogy a Vicky Cristina Barcelonában is... Készen vagyok tőle :)
Egy kis napfény novemberben vol. 2
Tudom, már régen december van, de egy héttel ezelőtt, amikor a Művésznővel és K-val megnéztük az új Woody Allen filmet, még épp november volt.
A Vicky, Cristina, Barcelona nem filmtörténeti alkotás. Nincs benne borzongató katarzis, nem röhögtem hülyére magam közben, nem kellett a karfát görcsösen fogva izgulni, és természetesen nem kellett a szememet össze-vissza kapkodni a sok lövedék után. Mondjuk ezeket nem is várja el az ember egy Woody Allen-filmtől (a mosolygást azért igen).
Amit kapunk, azok szépen felskiccelt, magukat kereső, fiatal személyiségek zavaros élethelyzetekbe, emberi kapcsolatokba dobva, ahol tesztelhetik a személyiségük különböző oldalait. És kapunk egy olyan konklúziót, amit lehet kritizálni, hogy nem is konklúzió (ld. Művésznő véleménye), pedig érdemes elgondolkozni rajta, beszélgetni róla. Meg csinos, fiatal szinésznőket, sármos Javier Bardemet (basszus ez a fickó nemrég még a filmtörténelem egyik legdurvább gyilkosa volt..) is kapunk, és legfőképp nyári Barcelonát, katalán és spanyol kultúrát.
Pont az utóbbi miatt a cím, mert akárhogyan is, már ezért megéri rá beülni egy sötét novemberi (najó, mostmár decemberi) vasárnap délután/estén.
A jeleneteket nézve, a hangulatokat ízlelgetve morfondíroztam azon, hogy mennyi közös vonás van a spanyol (sorry, katalán) mediterrán kultúra és az olasz között. A mediterrán sunshine, a tenger, az életforma nagyon sokat meghatároz, valahogy mégis érezhetően mások.
Mindezen persze úgy spekulálok, hogy nem, még Barcelonában sem jártam, mi több, nem léptem még az Ibériai-félszigetre, at all. Öreg hiba.
Olasz kollégáim szerint általában mindenből az olasz a legjobb (Antonio mindig meg is tudja nevezni pontosan azt a várost, ahol megkaphatom a legjobbat), de legalábbis valahol Itáliában fedezték fel, találták ki eredetileg. Éppen ezért nehezen képzelhető el, hogy ők igazán önszántukból külföldön éljenek (az isten szerelmére, még egy jó kávét sem tudnak venni külföldön..). Az egyetlen kivétel Barcelona. Oda bármelyikük azonnal csomagolna. Szóval nem lehet egy rossz hely.
Mielőtt azonban továbblépnénk ezután a zilált bejegyzés után, meg kell emlékezzek a főcímdalról, amit hétfőn egy nap alatt hatszor hallgattam meg, s így rögtön megérdemli a Kedvenc.Most pozíciót. Szóval ha depresszió van, meg sötét, meg eső, tessék meghallgatni párszor ezt:
Giulia y Los Tellarini: Barcelona
A Vicky, Cristina, Barcelona nem filmtörténeti alkotás. Nincs benne borzongató katarzis, nem röhögtem hülyére magam közben, nem kellett a karfát görcsösen fogva izgulni, és természetesen nem kellett a szememet össze-vissza kapkodni a sok lövedék után. Mondjuk ezeket nem is várja el az ember egy Woody Allen-filmtől (a mosolygást azért igen).
Amit kapunk, azok szépen felskiccelt, magukat kereső, fiatal személyiségek zavaros élethelyzetekbe, emberi kapcsolatokba dobva, ahol tesztelhetik a személyiségük különböző oldalait. És kapunk egy olyan konklúziót, amit lehet kritizálni, hogy nem is konklúzió (ld. Művésznő véleménye), pedig érdemes elgondolkozni rajta, beszélgetni róla. Meg csinos, fiatal szinésznőket, sármos Javier Bardemet (basszus ez a fickó nemrég még a filmtörténelem egyik legdurvább gyilkosa volt..) is kapunk, és legfőképp nyári Barcelonát, katalán és spanyol kultúrát.
Pont az utóbbi miatt a cím, mert akárhogyan is, már ezért megéri rá beülni egy sötét novemberi (najó, mostmár decemberi) vasárnap délután/estén.
A jeleneteket nézve, a hangulatokat ízlelgetve morfondíroztam azon, hogy mennyi közös vonás van a spanyol (sorry, katalán) mediterrán kultúra és az olasz között. A mediterrán sunshine, a tenger, az életforma nagyon sokat meghatároz, valahogy mégis érezhetően mások.
Mindezen persze úgy spekulálok, hogy nem, még Barcelonában sem jártam, mi több, nem léptem még az Ibériai-félszigetre, at all. Öreg hiba.
Olasz kollégáim szerint általában mindenből az olasz a legjobb (Antonio mindig meg is tudja nevezni pontosan azt a várost, ahol megkaphatom a legjobbat), de legalábbis valahol Itáliában fedezték fel, találták ki eredetileg. Éppen ezért nehezen képzelhető el, hogy ők igazán önszántukból külföldön éljenek (az isten szerelmére, még egy jó kávét sem tudnak venni külföldön..). Az egyetlen kivétel Barcelona. Oda bármelyikük azonnal csomagolna. Szóval nem lehet egy rossz hely.
Mielőtt azonban továbblépnénk ezután a zilált bejegyzés után, meg kell emlékezzek a főcímdalról, amit hétfőn egy nap alatt hatszor hallgattam meg, s így rögtön megérdemli a Kedvenc.Most pozíciót. Szóval ha depresszió van, meg sötét, meg eső, tessék meghallgatni párszor ezt:
Giulia y Los Tellarini: Barcelona
Soundtrack to real life
Déli 12:15 volt, amikor kiléptem az irodaházból az utcára. Sötét volt, olyan acélkék minden. Aberdeeni idő volt. Bár még nem jártam ott, biztos vagyok benne, hogy az év egy meglepően jelentős részében ilyen az idő ott. Persze csak ha jó idő van. Mert ha rossz, akkor felerősödik a szél is :) Én mégis nagyon szeretnék már eljutni oda, meg egyáltalán Skóciába, és el is fogok Zs-vel vagy E-vel, akik már külön-külön is kapacitáltak, vagy valamilyen más betűvel.
Szóval olyan aberdeeni idő volt, ahogy az arcomat megcsapta a finom, hűvös eső-permet. És akkor megnyomtam a gombot a zsinóron, és a fülemben elindult a Dark Captain Light Captain: Miracle Kicker c. albuma. Na nem, a kelet-londoni Kapitányok nem fogják forradalmasítani a zenét gitáros, éneklős indie-jükkel, de a számoktól hirtelen valahogy egy filmben éreztem magam. (Mondjuk azt is mondja a last.fm-es oldaluk, hogy "Their music is influenced by atmospheres, the quest for a killer vocal harmony and a constant desire to make their hearts beat ever so slightly faster than normal.")
Gondolom sokakkal fordult elő már ilyen, hogy a fülében valamilyen zenével az utca zajai már alig szűrödtek be, és úgy érezte, hogy az utca képei, az ide-oda siető emberek egy film részét képezik, és a zene meg a film gondosan kiválasztott zenéje. A filmnek lehet aztán az az ismeretlen lány a főszereplője, aki épp hogy eléri a villamost, vagy a srác, aki bekanyarodik az autójával a sarkon, vagy épp a hallgató, te magad, amint átsétálsz a Szabadság hídon (egy ilyen élmény egyetemista koromból mélyen belém ivódott) mindegy is, a lényeg a hangulat, a zene és a kép tökéletes illeszkedése, egysége.
Márpedig ilyesmire csak mintegy 30 éve van lehetőség, mert a Sony 1979-ben mutatta be az első Walkmant. Az egyik alapító, Morita elnök úr ugyanis operát akart hallgatni a hosszú repülőútjain.
Emlékszem, én is mennyit gyötörtem az Aiwamat, pl. amikor egy héten át valami rettenetes techno volt a fülemben miközben történelmet tanultam a felvételire készülve a nyaralónkban a tavaszi szünetben.
De valójában nem a Sony találta ki a hordozható zenét. Még csak a szabadalom sem az övék volt, amikor megjelentették a Walkmant, mert a német-brazil származású Andreas Pavel hét évvel azelőtt már csinált egy ilyen készüleket Stereobelt néven. (Igazán pénzt, mintegy 10 millió dollárt, a Sonytól persze csak évtizedes pereskedés után kapott 2003-ban..)
Andreas Pavel 1972 februárjában, St. Moritzi erdőkben nyomta meg először a play gombot, és a Duane Allman és Herbie Mann: Push Push c. száma volt az első, amit meghallgatott. Ahogy nézte a gyönyörű tájat (St. Moritz tényleg fantasztikus hely), a finom hóesést, és hallgatta a zenét (ami szerintem egyáltalán nem illik a szituhoz, de mindegy), szinte lebegő érzés kerítette hatalmába. Tudta, ez a valami "the means to multiply the aesthetic potential of any situation".
A Stereobeltről azt mondta, hogy "add a soundtrack to real life".
Epilógus: Pavel hiába keresett meg az ötletével olyan cégeket, mint az ITT, Grundig, Yamaha vagy a Philips, csak visszautasítást kapott. Azt mondták, az emberek sosem lesznek olyan hülyék, hogy utcán fülhallgatóval rohangáljanak.
(forrás: wikipedia, as usual és nytimes)
Szóval olyan aberdeeni idő volt, ahogy az arcomat megcsapta a finom, hűvös eső-permet. És akkor megnyomtam a gombot a zsinóron, és a fülemben elindult a Dark Captain Light Captain: Miracle Kicker c. albuma. Na nem, a kelet-londoni Kapitányok nem fogják forradalmasítani a zenét gitáros, éneklős indie-jükkel, de a számoktól hirtelen valahogy egy filmben éreztem magam. (Mondjuk azt is mondja a last.fm-es oldaluk, hogy "Their music is influenced by atmospheres, the quest for a killer vocal harmony and a constant desire to make their hearts beat ever so slightly faster than normal.")
Gondolom sokakkal fordult elő már ilyen, hogy a fülében valamilyen zenével az utca zajai már alig szűrödtek be, és úgy érezte, hogy az utca képei, az ide-oda siető emberek egy film részét képezik, és a zene meg a film gondosan kiválasztott zenéje. A filmnek lehet aztán az az ismeretlen lány a főszereplője, aki épp hogy eléri a villamost, vagy a srác, aki bekanyarodik az autójával a sarkon, vagy épp a hallgató, te magad, amint átsétálsz a Szabadság hídon (egy ilyen élmény egyetemista koromból mélyen belém ivódott) mindegy is, a lényeg a hangulat, a zene és a kép tökéletes illeszkedése, egysége.
Márpedig ilyesmire csak mintegy 30 éve van lehetőség, mert a Sony 1979-ben mutatta be az első Walkmant. Az egyik alapító, Morita elnök úr ugyanis operát akart hallgatni a hosszú repülőútjain.
Emlékszem, én is mennyit gyötörtem az Aiwamat, pl. amikor egy héten át valami rettenetes techno volt a fülemben miközben történelmet tanultam a felvételire készülve a nyaralónkban a tavaszi szünetben.
De valójában nem a Sony találta ki a hordozható zenét. Még csak a szabadalom sem az övék volt, amikor megjelentették a Walkmant, mert a német-brazil származású Andreas Pavel hét évvel azelőtt már csinált egy ilyen készüleket Stereobelt néven. (Igazán pénzt, mintegy 10 millió dollárt, a Sonytól persze csak évtizedes pereskedés után kapott 2003-ban..)
Andreas Pavel 1972 februárjában, St. Moritzi erdőkben nyomta meg először a play gombot, és a Duane Allman és Herbie Mann: Push Push c. száma volt az első, amit meghallgatott. Ahogy nézte a gyönyörű tájat (St. Moritz tényleg fantasztikus hely), a finom hóesést, és hallgatta a zenét (ami szerintem egyáltalán nem illik a szituhoz, de mindegy), szinte lebegő érzés kerítette hatalmába. Tudta, ez a valami "the means to multiply the aesthetic potential of any situation".
A Stereobeltről azt mondta, hogy "add a soundtrack to real life".
Epilógus: Pavel hiába keresett meg az ötletével olyan cégeket, mint az ITT, Grundig, Yamaha vagy a Philips, csak visszautasítást kapott. Azt mondták, az emberek sosem lesznek olyan hülyék, hogy utcán fülhallgatóval rohangáljanak.
(forrás: wikipedia, as usual és nytimes)
Kísértések
Reggel volt főnökömmel, pontosabban annak a cégnek az egyik alapító-tulajdonosával... francba de bonyolult, szal Tiborral álmodtam. Valami hosszú limóval állt meg mellettem (pedig neki nincs is olyan), beinvitált, és valami valami webes hülyeségben akart segítséget kérni, pedig ilyesmihez nem is értek.
Felébredve beugrott a beszélgetés május végén a puccos étteremben, ahol bejelentettem a felmondásomat. Nagyon küzdenem kellett, hogy fapofát erőltessek magamra, mert válaszul 3 olyan állást ajánlott különböző cégeinél, amiből kettő nagyon-nagyon tetszett volna. Szóval beugrottak ezek az állások, és az, hogy belőlük mára már nincsen semmi a válságnak hála. Így utólag elmosolyodtam, h milyen ügyes voltam, hogy ellenálltam a kísértésnek.
(No persze ez így nem kerek, mert az egyértelmű, hogy talált volna nekem állást valahol, de ki tudja hol, s azért az utólag mégiscsak csalódás lett volna.)
Viszont ha már kísértéseknél tartunk, nem az volt-e az igazi kísértés, hogy visszamenjek a régi cégbe, amit már oly jól ismertem? Mert ennek meg nem álltam ellen, csak elcsábultam..
Vatever, ezen már nem gondolkozom, jól érzem magam a mostani helyzetben, s csak ritkán tör rám a hiányérzet. (De mit fogok írni a karrierinteresztbe az év végi értékelésben??)
Felébredve beugrott a beszélgetés május végén a puccos étteremben, ahol bejelentettem a felmondásomat. Nagyon küzdenem kellett, hogy fapofát erőltessek magamra, mert válaszul 3 olyan állást ajánlott különböző cégeinél, amiből kettő nagyon-nagyon tetszett volna. Szóval beugrottak ezek az állások, és az, hogy belőlük mára már nincsen semmi a válságnak hála. Így utólag elmosolyodtam, h milyen ügyes voltam, hogy ellenálltam a kísértésnek.
(No persze ez így nem kerek, mert az egyértelmű, hogy talált volna nekem állást valahol, de ki tudja hol, s azért az utólag mégiscsak csalódás lett volna.)
Viszont ha már kísértéseknél tartunk, nem az volt-e az igazi kísértés, hogy visszamenjek a régi cégbe, amit már oly jól ismertem? Mert ennek meg nem álltam ellen, csak elcsábultam..
Vatever, ezen már nem gondolkozom, jól érzem magam a mostani helyzetben, s csak ritkán tör rám a hiányérzet. (De mit fogok írni a karrierinteresztbe az év végi értékelésben??)
Egy kis napfény novemberben vol. 1
(Elnézést a kedves olvasóktól az üzemszünetért, de némi technikai probléma adódott.)
És akkor felmentem a keskeny csigalépcsőn, a pici terem pici színpadán már énekelt és gitározott a lány, nagybőgözött a srác. (Pici) meghívom kihajolt, és mosolygva helyet szorított maga mögött. 2 perc múlva a lány belekezdett a Hazug lepedő-be, abba a számba, amit pár perccel azelőtt, a kávéházba belépéskor kinyomtam. Olyan volt, mint egy filmben, amikor az eddigi képek átváltanak egy koncert-jelenetbe, de a filmzene marad immár a koncert zenéjeként..
Takáts Eszti olyan jelenség a színpadon, hogy nem lehet nem mosolyogni. Az egyik (külföldi) ismerős szerint be volt szívva - ez persze nem zárható ki :) de sztem csak ilyen mosolygós, intenzíven pozitív személyiség. Ez a sugárzás a kis kávéházi termet maximálisan kitöltötte.
És ez az, ami nagyon kellett ezen a legrosszabb novemberi időjárást idéző szombaton. (Pardon, az ónos eső elmaradt.) Pont előtte ajánlottam K-nak Air France-t ilyen időre, de egy koncert, ilyen személyiséggel azért nagyobb hatásfokú.
Pedig a tavalyi CD alapján nem dobtam el magam. Amikor múlt héten emlékeztettek rá, nem sokra emlékeztem. Csak annyira, hogy nem volt rossz, de semmi különös. "Felkészülés" gyanánt újrahallgatva az jött le, hogy aranyosak a számok, szövegek, nem rossz a hangja, de valahogy hiányzik belőle valami - nem egy Harcsa Vera, Kiss Erzsi, Váczi Eszter, vagy hagy ne mondjam Szabados Gabi ;)
Ez a valami a koncerten sokszorta ellentételeződött. Nagyon-nagyon jó koncertélmény volt, még úgyis, hogy végig a kezemben kellett szorongatni a kabátot, mert nem volt hol letenni, és a második félidőre már egyedül maradtam. (Ha véletlenül olvassa ezt a kedves meghívó 1) bánhatja hogy nem maradt a Drága időre vagy Cirkuszra.. 2) azért köszönöm a meghívást és az ötletet :)
Mindenesetre mindenki menjen el dec. 13-án a Hunnia moziba/pontosabban kávézóba, a következő fellépésre! (hamár én nem tudok)
Azért nem ez volt az egyetlen pozitív koncertélmény a hétvégén, mert pénteken volt Erik Sumo a hajón, és Erik Sumo mindig nagyon jó. Sőt, egyre jobb! Még akkor is, ha nem volt Summertime, a ráadásban sem.. És bizony az "előzenekar" Wax Tailor sem lett volna rossz a hiphopos alapokkal, meg a fuvolával, de a közönség basztatása egy picit furán jött ki.
Ezek után már csak az a kérdés, hová menjek dec. 26-án, amikor újra lesz Eszti a Hunniában, és ugyan akkor Erik Sumo a Gödörben..
És akkor felmentem a keskeny csigalépcsőn, a pici terem pici színpadán már énekelt és gitározott a lány, nagybőgözött a srác. (Pici) meghívom kihajolt, és mosolygva helyet szorított maga mögött. 2 perc múlva a lány belekezdett a Hazug lepedő-be, abba a számba, amit pár perccel azelőtt, a kávéházba belépéskor kinyomtam. Olyan volt, mint egy filmben, amikor az eddigi képek átváltanak egy koncert-jelenetbe, de a filmzene marad immár a koncert zenéjeként..
Takáts Eszti olyan jelenség a színpadon, hogy nem lehet nem mosolyogni. Az egyik (külföldi) ismerős szerint be volt szívva - ez persze nem zárható ki :) de sztem csak ilyen mosolygós, intenzíven pozitív személyiség. Ez a sugárzás a kis kávéházi termet maximálisan kitöltötte.
És ez az, ami nagyon kellett ezen a legrosszabb novemberi időjárást idéző szombaton. (Pardon, az ónos eső elmaradt.) Pont előtte ajánlottam K-nak Air France-t ilyen időre, de egy koncert, ilyen személyiséggel azért nagyobb hatásfokú.
Pedig a tavalyi CD alapján nem dobtam el magam. Amikor múlt héten emlékeztettek rá, nem sokra emlékeztem. Csak annyira, hogy nem volt rossz, de semmi különös. "Felkészülés" gyanánt újrahallgatva az jött le, hogy aranyosak a számok, szövegek, nem rossz a hangja, de valahogy hiányzik belőle valami - nem egy Harcsa Vera, Kiss Erzsi, Váczi Eszter, vagy hagy ne mondjam Szabados Gabi ;)
Ez a valami a koncerten sokszorta ellentételeződött. Nagyon-nagyon jó koncertélmény volt, még úgyis, hogy végig a kezemben kellett szorongatni a kabátot, mert nem volt hol letenni, és a második félidőre már egyedül maradtam. (Ha véletlenül olvassa ezt a kedves meghívó 1) bánhatja hogy nem maradt a Drága időre vagy Cirkuszra.. 2) azért köszönöm a meghívást és az ötletet :)
Mindenesetre mindenki menjen el dec. 13-án a Hunnia moziba/pontosabban kávézóba, a következő fellépésre! (hamár én nem tudok)
Azért nem ez volt az egyetlen pozitív koncertélmény a hétvégén, mert pénteken volt Erik Sumo a hajón, és Erik Sumo mindig nagyon jó. Sőt, egyre jobb! Még akkor is, ha nem volt Summertime, a ráadásban sem.. És bizony az "előzenekar" Wax Tailor sem lett volna rossz a hiphopos alapokkal, meg a fuvolával, de a közönség basztatása egy picit furán jött ki.
Ezek után már csak az a kérdés, hová menjek dec. 26-án, amikor újra lesz Eszti a Hunniában, és ugyan akkor Erik Sumo a Gödörben..
Mai tanulság
Vigyázni kell a gyrosszal, amikor nyugodt szívvel rábolintunk a "hagyma mehet bele?" kérdésre, mert sosem tudhassa az ember, kivel találkozik a következő félórában.
Rollercoaster
A vasárnapig tartó 2 hét bizony egy hosszú hullámvasút volt. Volt olyan rész is, amit tényleg nagyon élveztem, nagyon jó volt, és volt olyan is, ami arra hasonlított, mint amikor SG-vel átléptük a Cedar Point bejáratát.. (és itt most a kép blurred-é válik..)
Jópár éve történt, már 4 óra vezetés után voltunk, az Erie tó tengerkéken csillogott a koraőszi napsütésben, és meglepően meleg volt. Én nem voltam teljesen tisztában a hullámvasutak iránti érzéseimmel, de minden biztatónak látszott. A szezont tekintve késői időpontnak köszönhetően nem volt tömeg, így a jelentősebb összeg kifizetése után nem volt értelme rögtön sorban állni valamelyik hullámvasútnál. Legszívesebben feltérképeztem volna a terepet, elvégre az USA egyik legnagyobb vidámparkjáról van szó, de SG ezt nem hagyta, szisztematikusan végig akarta próbálni az összeset. (Ő teljesen tisztában volt a hullámvasutak iránti érzéseivel.) Szisztémája szerint, logikusan, rögtön a kapu melletti régebbi szerkezettel kellett kezdeni, melynek nevén eleinte nem is nagyon gondolkodtam el. Úgy hívták, hogy "Demon's Drop". A menet után a következő 3-4 órában remegett a lábam, és csak további másfél óra múlva voltam hajlandó egy másik, immár sokkal békésebb modellt kipróbálni.
(Ettől függetlenül jól éreztem magam a nap további részében. Jót szórakoztam SG-n, és főleg a sok amcsin, akik láthatólag kb. 8 éves kortól ezen szocializálódnak. ("Mami, mami, hadd üljek fel a Millenium Force-ra!") És azt az iszonyatos méretű fagylalt-kelyhet, ami ott persze a normál méret volt, máig fel tudom idézni.
Csak éppen a nap tömegsport jellege számomra kissé spectator sporttá alakult. És ezen SG győzködése sem tudott változtatni, aki pedig egész nap bizonygatta, hogy érzésre bizony a Demon's Drop volt a legkellemetlenebb.)
De vissza a közelmúltba. Szóval a két hétben voltak napsütések, meg Demon's Drop is. De aztán eltelt. És hétfőn felkeltem hajnali négykor, és gyorsan felemésztett a munka. Iszonyatos méretű fagylaltos kehellyel viszont sem valódi, sem átvitt értelemben most nem találkoztam.
Csak tejeskávéval.
Jópár éve történt, már 4 óra vezetés után voltunk, az Erie tó tengerkéken csillogott a koraőszi napsütésben, és meglepően meleg volt. Én nem voltam teljesen tisztában a hullámvasutak iránti érzéseimmel, de minden biztatónak látszott. A szezont tekintve késői időpontnak köszönhetően nem volt tömeg, így a jelentősebb összeg kifizetése után nem volt értelme rögtön sorban állni valamelyik hullámvasútnál. Legszívesebben feltérképeztem volna a terepet, elvégre az USA egyik legnagyobb vidámparkjáról van szó, de SG ezt nem hagyta, szisztematikusan végig akarta próbálni az összeset. (Ő teljesen tisztában volt a hullámvasutak iránti érzéseivel.) Szisztémája szerint, logikusan, rögtön a kapu melletti régebbi szerkezettel kellett kezdeni, melynek nevén eleinte nem is nagyon gondolkodtam el. Úgy hívták, hogy "Demon's Drop". A menet után a következő 3-4 órában remegett a lábam, és csak további másfél óra múlva voltam hajlandó egy másik, immár sokkal békésebb modellt kipróbálni.
(Ettől függetlenül jól éreztem magam a nap további részében. Jót szórakoztam SG-n, és főleg a sok amcsin, akik láthatólag kb. 8 éves kortól ezen szocializálódnak. ("Mami, mami, hadd üljek fel a Millenium Force-ra!") És azt az iszonyatos méretű fagylalt-kelyhet, ami ott persze a normál méret volt, máig fel tudom idézni.
Csak éppen a nap tömegsport jellege számomra kissé spectator sporttá alakult. És ezen SG győzködése sem tudott változtatni, aki pedig egész nap bizonygatta, hogy érzésre bizony a Demon's Drop volt a legkellemetlenebb.)
De vissza a közelmúltba. Szóval a két hétben voltak napsütések, meg Demon's Drop is. De aztán eltelt. És hétfőn felkeltem hajnali négykor, és gyorsan felemésztett a munka. Iszonyatos méretű fagylaltos kehellyel viszont sem valódi, sem átvitt értelemben most nem találkoztam.
Csak tejeskávéval.
Krííípi
Szóval az úgy indult, hogy szerdán izgatottan hívott mostmár-üzlettársam, hogy megérzése van tőzsde-ügyben. Más esetben elnéző mosollyal élcelődtem volna váalaszul, de mivel én is gondolkoztam már ezen egy ideje, inkább csatlakoztam a lelkesedéshez, és estére már meg volt nyitva az értékpapír-számla, pénteken már rajta volt az ő pénze, hétfőn meg az enyém is.
És akkor elkezdtünk kereskedni..
..ami azt jelentette, hogy tegnap is, ma is vettünk az újra zuhanó OTP-ből.
Mindkétszer még délelőtt állítottuk be az akkor még jóval feljebb járó piaci ár alatt ~200Ft-tal az ajánlatot, ami persze később teljesült is.
Ami igazán kríííípi az az, hogy bár az árfolyam ide-oda mozgott (csúszott lefelé), mindkét nap végül a záróár megegyezett a mi árunkkal. Forintra pontosan.
És akkor elkezdtünk kereskedni..
..ami azt jelentette, hogy tegnap is, ma is vettünk az újra zuhanó OTP-ből.
Mindkétszer még délelőtt állítottuk be az akkor még jóval feljebb járó piaci ár alatt ~200Ft-tal az ajánlatot, ami persze később teljesült is.
Ami igazán kríííípi az az, hogy bár az árfolyam ide-oda mozgott (csúszott lefelé), mindkét nap végül a záróár megegyezett a mi árunkkal. Forintra pontosan.
Hula-hula és a KGB
(címet adni már tudok, mi? :)
Gyenge napsütés, erősödő hideg fogadott az utcán röviddel n10 után, mire sikerült rávenni magamat, hogy munkába induljak. Átfutott az agyamon, hogy egyre kevésbé lesz tartható az ing-kabát kombináció, de ez az időjáráshoz való öltözködés sosem volt erős oldalam.
Mindenesetre tenni kellett valamit a túlélésért, ezért a Reefer segítéségével elrepültem a pálmafák, nagy hullámok, szörfösök és hula-hula táncosnők közé. Csak csekkoljuk pl. a Let it go-t itt.
És nem érdekelt a tömeg a 7-esen, mert ha becsuktam a szemem akkor a busz billegését a tenger hullámainak érezhettem.
Najó, ez azért túlzás, de az nem, hogy kisimult arccal álltam a mozgólépcsőn, és - hiába ürült meg előttem - egy tapodtat sem voltam hajlandó lépni, amíg le nem értem a peronig.
..Ahol már várt rám a Kémnő! [drámai zene] Látszólag hanyagul kifelé nézett, de rögtön feltűnt, hogy nem a metró érkezését várja, hanem félszemmel a mozgólépcső felől érkező embereket nézi. Már engem várt! A KGB (pontosabban utódszervezete, az FSB) komoly kutatómunkát végezhetett, mert tudták, hogy a kémnő-portfóliójukban lévő sok szép szőke (kém)nővel mit sem érnek, mert szőkéből egyedül Scarlett Johansson jön be. Így a ravasz kommunisták egy Scarlett-hasonmást küldtek! Fel is tűnt nekem a hasonlóság, de az öltözék többi része, elsősorban a csízma nyilvánvalóvá tette, hogy egy szláv ügynökről van szó.
Hogy teszteljem a feltevést, jópár kocsit mentem előre, de a metróban leülve megint mellettem termett a Kémnő. Én demonstratívan elővettem a most olvasott amerikai útleírásomat, hogy lássa, erős az elkötelezettségem az imperialista nyugat felé.
A gyanú leszálláskor tovább erősödött - ő is ott szállt le a metróról, ahol én (5 megálló), mitöbb ugyanabba az irodaházba jött be.
Innen üzenem az illetékeseknek: ez elég gyenge kisérlet volt, most már tudom, hogy megfigyelnek, mi több, el akarnak csábítani.
:)
Gyenge napsütés, erősödő hideg fogadott az utcán röviddel n10 után, mire sikerült rávenni magamat, hogy munkába induljak. Átfutott az agyamon, hogy egyre kevésbé lesz tartható az ing-kabát kombináció, de ez az időjáráshoz való öltözködés sosem volt erős oldalam.
Mindenesetre tenni kellett valamit a túlélésért, ezért a Reefer segítéségével elrepültem a pálmafák, nagy hullámok, szörfösök és hula-hula táncosnők közé. Csak csekkoljuk pl. a Let it go-t itt.
És nem érdekelt a tömeg a 7-esen, mert ha becsuktam a szemem akkor a busz billegését a tenger hullámainak érezhettem.
Najó, ez azért túlzás, de az nem, hogy kisimult arccal álltam a mozgólépcsőn, és - hiába ürült meg előttem - egy tapodtat sem voltam hajlandó lépni, amíg le nem értem a peronig.
..Ahol már várt rám a Kémnő! [drámai zene] Látszólag hanyagul kifelé nézett, de rögtön feltűnt, hogy nem a metró érkezését várja, hanem félszemmel a mozgólépcső felől érkező embereket nézi. Már engem várt! A KGB (pontosabban utódszervezete, az FSB) komoly kutatómunkát végezhetett, mert tudták, hogy a kémnő-portfóliójukban lévő sok szép szőke (kém)nővel mit sem érnek, mert szőkéből egyedül Scarlett Johansson jön be. Így a ravasz kommunisták egy Scarlett-hasonmást küldtek! Fel is tűnt nekem a hasonlóság, de az öltözék többi része, elsősorban a csízma nyilvánvalóvá tette, hogy egy szláv ügynökről van szó.
Hogy teszteljem a feltevést, jópár kocsit mentem előre, de a metróban leülve megint mellettem termett a Kémnő. Én demonstratívan elővettem a most olvasott amerikai útleírásomat, hogy lássa, erős az elkötelezettségem az imperialista nyugat felé.
A gyanú leszálláskor tovább erősödött - ő is ott szállt le a metróról, ahol én (5 megálló), mitöbb ugyanabba az irodaházba jött be.
Innen üzenem az illetékeseknek: ez elég gyenge kisérlet volt, most már tudom, hogy megfigyelnek, mi több, el akarnak csábítani.
:)
Hát ez nem jött be
A., ez azért nem volt szép, h beetettél ezzel a filmmel. És bedőltem az imdb-s 7.6-nak is. Én hajlandó vagyok romantikus filmeket nézni, de ezzel Hollywood és a Disney a giccsnek egy olyan szintjére lépett, a marcipán tetejű vajkrémes cukorrúdon túl, ami fölött már nincs semmi. Kész. Elérték a maximumot. És tudom, volt ebben irónia is, de ahhoz, hogy ez emészthető legyen, sokkal többet kellett volna belőle adagolni. Ráadásul az ötlet bőven elbírta volna, még annyi minden volt, amit benne hagytak.
De végülis nem ez volt a legnagyobb kulturális csalódásom a hétvégén. Sokkal inkább a Bárka Színház Piaf-feldolgozása. Pedig egy Piaf-darabot elég egyszerű lehozni. A dalok olyan erőteljesek, hogy maguk elvinnék az előadást. Ha átjönnenének. Ok, nem mehetnek franciául, mert fontos a szövegük, s ezzel máris vesztenek az erejükből, de itt magyarul is gyengén énekeltek. (Zs szerint a Piafot játszó Varju Olga még egész elfogadható volt a többiekhez képest. Szerintem nem.) Ok, bár innen már nehéz megmenteni, de végülis egy érdekfeszitő sztorival le lehetett volna kötni. De sztori az nem volt. S ahogy arra egy félóra után fel is hívta a nézők figyelmét az egyik szereplő, fölösleges is volt várnunk rá.
Szóval Jorma Uotinen bizonyára nagy hírű rendező, de ez most annyira nem működött, hogy szünetben el kellett jönnünk.
(Hogy pozitívumot is mondjak, nagyon szép leafleteket osztogattak a Bárka Fesztiválról, ill. a darabról. Továbbá a táncjelenetek is rendben voltak.)
De végülis nem ez volt a legnagyobb kulturális csalódásom a hétvégén. Sokkal inkább a Bárka Színház Piaf-feldolgozása. Pedig egy Piaf-darabot elég egyszerű lehozni. A dalok olyan erőteljesek, hogy maguk elvinnék az előadást. Ha átjönnenének. Ok, nem mehetnek franciául, mert fontos a szövegük, s ezzel máris vesztenek az erejükből, de itt magyarul is gyengén énekeltek. (Zs szerint a Piafot játszó Varju Olga még egész elfogadható volt a többiekhez képest. Szerintem nem.) Ok, bár innen már nehéz megmenteni, de végülis egy érdekfeszitő sztorival le lehetett volna kötni. De sztori az nem volt. S ahogy arra egy félóra után fel is hívta a nézők figyelmét az egyik szereplő, fölösleges is volt várnunk rá.
Szóval Jorma Uotinen bizonyára nagy hírű rendező, de ez most annyira nem működött, hogy szünetben el kellett jönnünk.
(Hogy pozitívumot is mondjak, nagyon szép leafleteket osztogattak a Bárka Fesztiválról, ill. a darabról. Továbbá a táncjelenetek is rendben voltak.)
The Fall
Asszem ilyen ősz- és öregség-tematika után téllel és halállal kéne folytatnom. És tehetném is. Mesélhetnénk havas fenyőerdőkről, lezárt hágókról, szállingózó hóról és nyári gumiról, szóval kalandos(nak induló) útról. És mesélhetnék halálról. Sajnos más mesél is.
Ehelyett mesélek varázslatról. Biztos sokaknak unalmas lesz a Zuhanás. De engem elvarázsolt. Hogyne varázsolt volna el, ha tele van ilyen képekkel:
Az apró poénok és a főszereplő román kislány szerencsére épp jókor szabadítja fel a nézőkből a nevetést, így nem zavaró a néha túlterjengő érzelmesség, csöpögősség sem.
A képek pedig elrepítik az embert olyan mesevilág(ok)ba - sivatagokba, tengerekbe, várakba, városokba -, amelyek így, a látott formában léteznek! Mert a rendező állítása szerint (Alexandria álmát leszámítva) nem használt filmtrükköket, hanem 18 ország 26 helyszínén forgatott az indiai Agrától Párizsig, Ladakhtól Fidzsiig, Chilétől Namíbiáig. És ahogy néztem a filmet, hihetetlen erős késztetésem lett, hogy azonnal útra keljek, kimenjek a reptérre és meg se álljak, amíg végig nem jártam az összes csodálatos helyszínt egymás után. Ki tart velem? :)
ps. a kislány mellett a másik főszereplő annak a Pushing Daisiesnek a főszereplője, ami az utóbbi idők egyik legeredetibb sorozata, s ami előbb-utóbb egy saját postot is meg fog érdemelni.
Ehelyett mesélek varázslatról. Biztos sokaknak unalmas lesz a Zuhanás. De engem elvarázsolt. Hogyne varázsolt volna el, ha tele van ilyen képekkel:
Az apró poénok és a főszereplő román kislány szerencsére épp jókor szabadítja fel a nézőkből a nevetést, így nem zavaró a néha túlterjengő érzelmesség, csöpögősség sem.A képek pedig elrepítik az embert olyan mesevilág(ok)ba - sivatagokba, tengerekbe, várakba, városokba -, amelyek így, a látott formában léteznek! Mert a rendező állítása szerint (Alexandria álmát leszámítva) nem használt filmtrükköket, hanem 18 ország 26 helyszínén forgatott az indiai Agrától Párizsig, Ladakhtól Fidzsiig, Chilétől Namíbiáig. És ahogy néztem a filmet, hihetetlen erős késztetésem lett, hogy azonnal útra keljek, kimenjek a reptérre és meg se álljak, amíg végig nem jártam az összes csodálatos helyszínt egymás után. Ki tart velem? :)
ps. a kislány mellett a másik főszereplő annak a Pushing Daisiesnek a főszereplője, ami az utóbbi idők egyik legeredetibb sorozata, s ami előbb-utóbb egy saját postot is meg fog érdemelni.
Öregség
Nagymamám (84), utolsó elő nagyszülőm befeküdt a kórházba múlt héten. A régóta meglévő autoimmun betegsége és az így-úgy egyenesben tartott cukorbetegsége mellé összeszedett egy gerincsérvet. Ami ennél ilyesztőbb, hogy vannak jelek, hogy agyilag is kezd leépülni. És négy betegséget kezelni amúgy sem könnyű, ráadásul ebből kb. a gerincsérv, ami "könnyen" elintézhető, a többi nem egyszerű.
Nem azt mondom, hogy 84 év kevés, de..
Sárga ruhás bácsi (86) épp a csomagját bontogatta, amikor felértünk a Mte Lemára tegnap. Mire az utolsó fiatal is elindult, már az ő siklóernyője is ki volt bontva. Megkért, hogy segítsünk elegyengetni az ernyőt, majd komótosan ellenőrzött mindent. Néha úgy nézett ki, hogy nem teljesen van ott, elsőre nem is sikerült elindulnia, de újabb félóra bogozás után őt is felkapta a szél. Azt mondta, kb. 200 ugrás után van, azaz kb. 80 évesen kezdte, de biztos nem hamarabb, mint 70.
Fehér szakállú bácsi (~62) kicsit már türelmetlen volt, hogy a Sárga ruhás bácsi miért nem indul már. Pedig neki már a hegyre érkezése sem volt egyszerű. A hosszú zsákja a felvonó ablakából is több méterre nyúlt ki - végig azon izgultunk, csak ne akadjon bele egy fába.
A csúcson, az 1600m dacára is 20 fok fölötti meleg napsütésben előbb félmeztelenre vetkőzött és úgy állt neki a sárkányrepülő összerakásának. A csajok csorgó nyállal bámulták a testét - bár fele annyi idős sem vagyok, így én már sosem fogok kinézni. Lassan elkészült, ellenőrzött mindent, kicsit még napfürdőzött, beszélgetett a feleségével, majd felvette a "rovarruhát"és odaállt a hegyoldal szélére. Várta, hogy a Sárga ruhás bácsi elinduljon, és fel-felpillantott a szélzsákra, hogy elég szél van-e az induláshoz. Végül szinte egyszerre indultak el.
Nem azt mondom, hogy 84 év kevés, de..
Sárga ruhás bácsi (86) épp a csomagját bontogatta, amikor felértünk a Mte Lemára tegnap. Mire az utolsó fiatal is elindult, már az ő siklóernyője is ki volt bontva. Megkért, hogy segítsünk elegyengetni az ernyőt, majd komótosan ellenőrzött mindent. Néha úgy nézett ki, hogy nem teljesen van ott, elsőre nem is sikerült elindulnia, de újabb félóra bogozás után őt is felkapta a szél. Azt mondta, kb. 200 ugrás után van, azaz kb. 80 évesen kezdte, de biztos nem hamarabb, mint 70.
Fehér szakállú bácsi (~62) kicsit már türelmetlen volt, hogy a Sárga ruhás bácsi miért nem indul már. Pedig neki már a hegyre érkezése sem volt egyszerű. A hosszú zsákja a felvonó ablakából is több méterre nyúlt ki - végig azon izgultunk, csak ne akadjon bele egy fába.
A csúcson, az 1600m dacára is 20 fok fölötti meleg napsütésben előbb félmeztelenre vetkőzött és úgy állt neki a sárkányrepülő összerakásának. A csajok csorgó nyállal bámulták a testét - bár fele annyi idős sem vagyok, így én már sosem fogok kinézni. Lassan elkészült, ellenőrzött mindent, kicsit még napfürdőzött, beszélgetett a feleségével, majd felvette a "rovarruhát"és odaállt a hegyoldal szélére. Várta, hogy a Sárga ruhás bácsi elinduljon, és fel-felpillantott a szélzsákra, hogy elég szél van-e az induláshoz. Végül szinte egyszerre indultak el.
A zene hatalma
Éppen ebédelni mentem A-val, akivel délelőtt spontán szerveztünk egy találkozót. Már majdnem odaértem, és az MR2-n elindult a Zagar - Wings of love. És nekem végig kellett hallgatnom az autóban, mint akit büntiből odazártak, hiába értem már a szám egyharmadánál a helyszínre. (Miközben szegény A mit sem tudva várt rám.) Végig kellett hallgatnom, mert felállt a szőr a hátamon, de nem úgy, mint amivel Zs fenyegetett egy hete, hogy sok embernek feláll a szőr a hátán a modern balettől, hanem az áhitat és a katarzis lúdbőröztetett.
Na, nem mintha a szám akkorát ütött volna így, de felidézte a Balaton Sound Zagar-koncertjét, amikor az a sok-sokezer ember egyszerre énekelte a lemenő napban a 4 ándergránd dívával a számot, és valahogy mindent kitöltött a zene és az érzés.
Áhitat, meg katarzis - talán túl nagy szavak..
De beugrik róla, amit múlt vasárnap mondott G a zenéről és hatalmáról. Akkor megszólalt bennem az ördög ügyvédje, hogy G biztos egy kicsit azért elfogult, hiszen énekesnőként ő a zenében élt, és még most is szorosan kötődik a zenéhez. De azt kell mondjam, igaza van. Az irodalom fantasztikus, egy regény elvisz egy másik világba, egy vers egy más ember lelkébe. Egy kép ugyanezt a kaput meg tudja nyitni, és csodálatos mit tud belesűríteni egyetlen kétdimenziós vászonra. De egyetlen művészeti ág sem tud ilyen intenzíven hatni az érzelmekre, mint a zene.
(Ja, és remélem pár éven belül G számát fogjuk énekelni a tízezer emberrel, s természetesen G-vel a színpadon :)
Na, nem mintha a szám akkorát ütött volna így, de felidézte a Balaton Sound Zagar-koncertjét, amikor az a sok-sokezer ember egyszerre énekelte a lemenő napban a 4 ándergránd dívával a számot, és valahogy mindent kitöltött a zene és az érzés.
Áhitat, meg katarzis - talán túl nagy szavak..
De beugrik róla, amit múlt vasárnap mondott G a zenéről és hatalmáról. Akkor megszólalt bennem az ördög ügyvédje, hogy G biztos egy kicsit azért elfogult, hiszen énekesnőként ő a zenében élt, és még most is szorosan kötődik a zenéhez. De azt kell mondjam, igaza van. Az irodalom fantasztikus, egy regény elvisz egy másik világba, egy vers egy más ember lelkébe. Egy kép ugyanezt a kaput meg tudja nyitni, és csodálatos mit tud belesűríteni egyetlen kétdimenziós vászonra. De egyetlen művészeti ág sem tud ilyen intenzíven hatni az érzelmekre, mint a zene.
(Ja, és remélem pár éven belül G számát fogjuk énekelni a tízezer emberrel, s természetesen G-vel a színpadon :)
Kedvenc.Most: Tricky - Cross to bear
Hú, de régen volt már. Talán '97-'98-ban. Életemben másodszor jártam Londonban, és a turisztikai attrakciók mellett kötelező program volt betörni a Tower Recordsba, és végre megvenni a Portisheadtől a Portishead albumot (ami nem sokkal előtte jelent meg, a Dummy már megvolt), és hamár le volt értékelve, nem maradhatott ott a Blue Lines (Massive Attack) sem.
De trip-hop vonalon volt még egy házi feladat is: winnie rendelt tőlem egy Trickyt. Már nem emlékszem rá, melyik album volt, csak arra, hogy belehallgattam és túl sok volt nekem durvulásból. És ennyi maradt meg az agyamban Trickyről, h ő túl durva nekem.
Aztán 10 év lepereg, és már 5 éve nincs új albuma annak a Trickynek, aki még részt vett a Massive Attack első két albumában, és aki 15 évesen felfedezte Martina Topley-Bird-öt.
És akkor a kultblogon meglátom a kritikát, és adok még egy esélyt. Végülis trip-hop (h)ős, és én mindig szeretni fogom a trip-hopot, akárki akármit is mond.
Meghallgattam, és bejött. Nem volt ugyan olyan érzésem, hogy ezt most azonnal újra meg kell hallgatnom, de azt vettem észre, h újra és újra vissza-visszatérek rá. És ahányszor visszatérek rá, annál jobban tetszik. Pedig... vagy éppen pont azért tetszik, mert nem csak trip-hop van itt: van ragga, zúzás, sőt, nekem egészen váratlanul (ld. feljebb) több líra is.
Van ahol Tricky bácsi beszél, mint a korai Massive számokban, máshol meg vékonyhangú lányok énekelnek, és mesélnek kemény történeteket Tricky szülőhazájáról Bristol Knowle West kerületéről (ld. album címét). És akkor jönnek olyan számok, mint a Veronika indusztriál dobjával, és perceknek ható szüneteivel, vagy Kylie Slow-jának feldolgozása (ugye tudjuk, h azt Emilliana Torrini írta Kylie-nak?)
Szóval ebben a sokszínűségben nem volt egyszerű választani, mert mindegyik tetszik, mégsem emelkedik ki egyik sem. Épp ezért, miután nekem a líra volt a legfurcsább, egy ilyen számot linkelek: Cross to bear(bár majdnem a School gates lett, ami szintén nagyon jó).
*koszonjuk kedves vebserif az erdeklodest....*
De trip-hop vonalon volt még egy házi feladat is: winnie rendelt tőlem egy Trickyt. Már nem emlékszem rá, melyik album volt, csak arra, hogy belehallgattam és túl sok volt nekem durvulásból. És ennyi maradt meg az agyamban Trickyről, h ő túl durva nekem.
Aztán 10 év lepereg, és már 5 éve nincs új albuma annak a Trickynek, aki még részt vett a Massive Attack első két albumában, és aki 15 évesen felfedezte Martina Topley-Bird-öt.
És akkor a kultblogon meglátom a kritikát, és adok még egy esélyt. Végülis trip-hop (h)ős, és én mindig szeretni fogom a trip-hopot, akárki akármit is mond.
Meghallgattam, és bejött. Nem volt ugyan olyan érzésem, hogy ezt most azonnal újra meg kell hallgatnom, de azt vettem észre, h újra és újra vissza-visszatérek rá. És ahányszor visszatérek rá, annál jobban tetszik. Pedig... vagy éppen pont azért tetszik, mert nem csak trip-hop van itt: van ragga, zúzás, sőt, nekem egészen váratlanul (ld. feljebb) több líra is.
Van ahol Tricky bácsi beszél, mint a korai Massive számokban, máshol meg vékonyhangú lányok énekelnek, és mesélnek kemény történeteket Tricky szülőhazájáról Bristol Knowle West kerületéről (ld. album címét). És akkor jönnek olyan számok, mint a Veronika indusztriál dobjával, és perceknek ható szüneteivel, vagy Kylie Slow-jának feldolgozása (ugye tudjuk, h azt Emilliana Torrini írta Kylie-nak?)
Szóval ebben a sokszínűségben nem volt egyszerű választani, mert mindegyik tetszik, mégsem emelkedik ki egyik sem. Épp ezért, miután nekem a líra volt a legfurcsább, egy ilyen számot linkelek: Cross to bear(bár majdnem a School gates lett, ami szintén nagyon jó).
*koszonjuk kedves vebserif az erdeklodest....*
Uszkve 4224 nap
Na, ezt azért mégsem hagyhatom szó nélkül!
Tegnap olyanokat ettem, mint "sült friss juhjsajt zöldsalátával és fehér szarvasgomba pürével", meg "mézes-grappás hátszín" és "csokikrémes meggyes sütemény mascarpone habbal". Ráadásul volt ezekhez prosecco, valami Montepulciano Labraccesca mittoménmi, nomeg a végén limoncello, meg kicsit később még két vodka-narancs.
De ami fontosabb, hogy ezt olyan hangulatban töltöttem, hogy alig pár percnek tűnt, és elröppent 3 óra, majd még 2 és fél. Mert az asztaltársaságom két csaj volt, akik immár 11 éve velem vannak, és még mindig ugyanolyan hülyék, mint '97. márciusban, amikor először találkoztam velük.
Azóta sok minden történt. Az egyikük tényleg velem volt évekig, aminek hál' istennek rég vége; míg a másikukkal elvesztettük a közös barátot, akinek a révén megismertük egymást.
Az egyikük egy kis vargabetűvel 6 évre Pécsre került, és hamarosan végre odabiggyeszthet a neve elé két mássalhangzót meg egy pontot; a másikuk elvégzett több iskolát, és multi-soldier lett, majd vett egy nagy levegőt és kiment egy félévre felfedezni egy tízmilliós várost meg saját magát. Még sorolhatnám..
De ami nem változott az az, hogy telefonomban a top10-ben vannak, bármikor számíthatok rájuk, ja, és még mindig ugyanolyan hülyék. :)
Tegnap olyanokat ettem, mint "sült friss juhjsajt zöldsalátával és fehér szarvasgomba pürével", meg "mézes-grappás hátszín" és "csokikrémes meggyes sütemény mascarpone habbal". Ráadásul volt ezekhez prosecco, valami Montepulciano Labraccesca mittoménmi, nomeg a végén limoncello, meg kicsit később még két vodka-narancs.
De ami fontosabb, hogy ezt olyan hangulatban töltöttem, hogy alig pár percnek tűnt, és elröppent 3 óra, majd még 2 és fél. Mert az asztaltársaságom két csaj volt, akik immár 11 éve velem vannak, és még mindig ugyanolyan hülyék, mint '97. márciusban, amikor először találkoztam velük.
Azóta sok minden történt. Az egyikük tényleg velem volt évekig, aminek hál' istennek rég vége; míg a másikukkal elvesztettük a közös barátot, akinek a révén megismertük egymást.
Az egyikük egy kis vargabetűvel 6 évre Pécsre került, és hamarosan végre odabiggyeszthet a neve elé két mássalhangzót meg egy pontot; a másikuk elvégzett több iskolát, és multi-soldier lett, majd vett egy nagy levegőt és kiment egy félévre felfedezni egy tízmilliós várost meg saját magát. Még sorolhatnám..
De ami nem változott az az, hogy telefonomban a top10-ben vannak, bármikor számíthatok rájuk, ja, és még mindig ugyanolyan hülyék. :)
Modern balett
Najó, szögezzük le, én nem hittem a Győri Édes Jó Reggelt! sorozatában. Mindenfelől istenítették, de én mindig azt gondoltam, h a keksz az nem tisztességes reggeli. Hát nem is az, viszont most, hogy nem csakhogy kenyeret, de még ropit sem találtam itthon, igencsak jól esett a megszokott teákkal. És annyira artificiális, hogy hiába járt le 5 hónapja, ennek semmi nyoma nem volt. (visszaolvasva, ez a bekezdés már-már reklámblokknak tűnik a főműsor előtt)
Továbbá, ami még fontosabb, azt is szögezzük le, hogy - shameonme - nem voltam még baletten. Sem klasszikus baletten, sem modernen. Tegnapig.
Prekoncepcióm nyilván volt. Biztos voltam benne, h a balett baromi unalmas, sztoriból nem értek semmit, mert én ilyen verbális gyerek vagyok, s annak hiányában csak maga a mozgás marad, ami meg nem köt le, nem tudom értékelni, mert én ilyen verbális gyerek vagyok. És akkor tévedtem.
De amellett, hogy verbális gyerek vagyok, nyitott is. Legalábbis szeretem ezt gondolni magamról. Ezért nem tudtam ellenállni, amikor kaptam egy kedves meghívást a MüPába, Bozsik Yvette-ék Varázsfuvolájára. És nagyon jó éreztem magam! Persze kellett hozzá, hogy előtte átismételtem a sztorit, mert magából a táncból nem valószinű, h megértettem volna. Viszont így, hogy tudtam, nagyon élveztem, sőt, sokkal jobban, mint az eredeti opera-formátumban. Az operákkal leginkább az a bajom, hogy a sztori 5 mondatban elmondható, és max. félórában be is mutatható - lenne. Így, táncos kivitelben viszont fel sem tűnt az idő, mert nagyon érdekes volt, ahogy tánccal, de színészi játékkal a verbális sztorit. És akkor még nem is szóltam a poénokról, amiktől rengetegszer húzódott mosolyra a szám.
Laikusként nekem mindenki játéka tetszett, de kissé kiemelkedett az Éj királynője (Lisztóczki Hajnalka), Papageno (Vati Tamás) és Pamina (Krausz Alíz), míg Sarastro (Hámor József) szerepéhez, áriáihoz valahogy lassabb mozgásokat képzeltem volna - de ez koreográfiai probléma inkább.
Másik, ami furcsa volt, az az előadás vége. Az a csavar rendben volt, h a "jók", Sarastroék voltak feketében, míg az Éj királynője társasága fehérben, de a végén miért viselt ördögállarcot Pamina, és fekete állarcokat a többiek, azt nem tudom. Továbbá azt sem, hogy miért vándorolt a lépcsőn felfele magányosan és elveszetten Papageno. Az egyetlen, ami eszembe jutott az az, hogy Papageno, miután nem állta ki a próbákat, nem lett bölcs, míg a többiek igen, ezért voltak ők már fent. Viszont, ha ez igaz, és az ördögmaszk is, akkor ez azt jelenti, hogy aki bölcs lesz, az gonosszá válik??
Mindenesetre nem csak én nem értettem ezt, mert a közönség sem mert elkezdeni tapsolni - azt hitték, még történni fog valami.
All-in-all, ezzel az előadással a modern balett nyert egy újabb nézőt, de csak akkor, ha ismerem a sztorit. Azért anélkül reménytelen lett volna. :)
Továbbá, ami még fontosabb, azt is szögezzük le, hogy - shameonme - nem voltam még baletten. Sem klasszikus baletten, sem modernen. Tegnapig.
Prekoncepcióm nyilván volt. Biztos voltam benne, h a balett baromi unalmas, sztoriból nem értek semmit, mert én ilyen verbális gyerek vagyok, s annak hiányában csak maga a mozgás marad, ami meg nem köt le, nem tudom értékelni, mert én ilyen verbális gyerek vagyok. És akkor tévedtem.
De amellett, hogy verbális gyerek vagyok, nyitott is. Legalábbis szeretem ezt gondolni magamról. Ezért nem tudtam ellenállni, amikor kaptam egy kedves meghívást a MüPába, Bozsik Yvette-ék Varázsfuvolájára. És nagyon jó éreztem magam! Persze kellett hozzá, hogy előtte átismételtem a sztorit, mert magából a táncból nem valószinű, h megértettem volna. Viszont így, hogy tudtam, nagyon élveztem, sőt, sokkal jobban, mint az eredeti opera-formátumban. Az operákkal leginkább az a bajom, hogy a sztori 5 mondatban elmondható, és max. félórában be is mutatható - lenne. Így, táncos kivitelben viszont fel sem tűnt az idő, mert nagyon érdekes volt, ahogy tánccal, de színészi játékkal a verbális sztorit. És akkor még nem is szóltam a poénokról, amiktől rengetegszer húzódott mosolyra a szám.
Laikusként nekem mindenki játéka tetszett, de kissé kiemelkedett az Éj királynője (Lisztóczki Hajnalka), Papageno (Vati Tamás) és Pamina (Krausz Alíz), míg Sarastro (Hámor József) szerepéhez, áriáihoz valahogy lassabb mozgásokat képzeltem volna - de ez koreográfiai probléma inkább.
Másik, ami furcsa volt, az az előadás vége. Az a csavar rendben volt, h a "jók", Sarastroék voltak feketében, míg az Éj királynője társasága fehérben, de a végén miért viselt ördögállarcot Pamina, és fekete állarcokat a többiek, azt nem tudom. Továbbá azt sem, hogy miért vándorolt a lépcsőn felfele magányosan és elveszetten Papageno. Az egyetlen, ami eszembe jutott az az, hogy Papageno, miután nem állta ki a próbákat, nem lett bölcs, míg a többiek igen, ezért voltak ők már fent. Viszont, ha ez igaz, és az ördögmaszk is, akkor ez azt jelenti, hogy aki bölcs lesz, az gonosszá válik??
Mindenesetre nem csak én nem értettem ezt, mert a közönség sem mert elkezdeni tapsolni - azt hitték, még történni fog valami.
All-in-all, ezzel az előadással a modern balett nyert egy újabb nézőt, de csak akkor, ha ismerem a sztorit. Azért anélkül reménytelen lett volna. :)
Ősz
Valamiért egész elfeledkeztem az olyan őszről, mint ami ezen a héten volt. Ha nyáron az őszre gondoltam, olyan novemberi idő ugrott be. Najó, max. októberi. Sok esővel, hideggel, meg egy kis esővel és köddel. És ez a jövőkép egyáltalán nem dobott fel.
Erre tegnap nem sikerült ebédpartnert szerezni, viszont a nap sütött, kellemes meleg volt.
Az aluljáróban vettem két rettenetes pizzaszeletet. Akkor még nem tudtam, mennyire retteneteset. Nem nagyok az elvárásaim egy aluljárói pizzaszelettel kapcsolatban, de érthetetlen, hogy lehet ilyan vackot csinálni. Ezt nem lehet véletlenül, csak direkt.
Mindenesetre fogtam a szeleteket, betettem Stephanie McKay-t a fülembe, és a kellemes new-soulra kiballagtam a Margit-szigetre. (Hamár itt tartunk, miért nem áll meg az 1-es a Szigetnél, ha a 4-6-os meg tud?)
A híd pesti lábánal egy ember épp fürdőgatyára vetkőzött. Állj. Mi vaaan? Igen, fürdőgatyára vetkőzött, miközben a háta mögött egy farakáson tűz lobogott, amit mindenféle vacak övezett. Ez egy picit összezavart. A vackok meg a tűz hajléktalanra utalt, de egy hajléktalan miért készült volna fürdőt venni a Dunában. Ha pedig Schirilla egy követője, aki már a télre edz, az minek gyújtott volna tűzet? Mindenesetre a fura alak később valóban bement derékig a Dunába.
Nekem azonban erre nem volt időm. Szóval kiballagtam a Szigetre, ahol most is rótták a Sziget-köröket néhányan. Gondolkoztam, hogy vajon szabin vannak-e, vagy annyira lazák, hogy ebédidőben tesznek-e pár kört.
Napsütés, pár eltévedt turista, sárguló, vörösödő levelek, és a vadgesztenyék, amiktől erős gyermekkor flashem van mindannyiszor. Normális emberekhez mérten meglehetősen kevés emlék marad meg a fejemben a régebbi dolgokról. (Ami azért megriaszt - mire fogok emlékezni az életemből 70 évesen??) De ami mindig beugrik, h 5 éves vagyok, nagycsoportos óvodás, és sétálunk haza anyuval az óvodából, én meg hókotrózom az avart a Bártfai utcában. És rugdosom az ezer vadgesztenyét az utcánkban. És ez mindig olyan kellemes boldogsággal tölt el.
Szóval flash, átszűrődő napsütés a sárguló lombokon, rettenes pizzát elfogyaszt, jégkrémet vesz (valószinüleg nyár eleje óta várt már rám), könyvet előkap, Stephanie McKay énekel, és én azt gondolom, hogy lám, itthon is lehet kellemesen élni. Mégha a tó helyett folyópartra megy az ember, de a feeling megvan.
Csak a pizzaszelet lenne egy kicsit jobb.
Erre tegnap nem sikerült ebédpartnert szerezni, viszont a nap sütött, kellemes meleg volt.
Az aluljáróban vettem két rettenetes pizzaszeletet. Akkor még nem tudtam, mennyire retteneteset. Nem nagyok az elvárásaim egy aluljárói pizzaszelettel kapcsolatban, de érthetetlen, hogy lehet ilyan vackot csinálni. Ezt nem lehet véletlenül, csak direkt.
Mindenesetre fogtam a szeleteket, betettem Stephanie McKay-t a fülembe, és a kellemes new-soulra kiballagtam a Margit-szigetre. (Hamár itt tartunk, miért nem áll meg az 1-es a Szigetnél, ha a 4-6-os meg tud?)
A híd pesti lábánal egy ember épp fürdőgatyára vetkőzött. Állj. Mi vaaan? Igen, fürdőgatyára vetkőzött, miközben a háta mögött egy farakáson tűz lobogott, amit mindenféle vacak övezett. Ez egy picit összezavart. A vackok meg a tűz hajléktalanra utalt, de egy hajléktalan miért készült volna fürdőt venni a Dunában. Ha pedig Schirilla egy követője, aki már a télre edz, az minek gyújtott volna tűzet? Mindenesetre a fura alak később valóban bement derékig a Dunába.
Nekem azonban erre nem volt időm. Szóval kiballagtam a Szigetre, ahol most is rótták a Sziget-köröket néhányan. Gondolkoztam, hogy vajon szabin vannak-e, vagy annyira lazák, hogy ebédidőben tesznek-e pár kört.
Napsütés, pár eltévedt turista, sárguló, vörösödő levelek, és a vadgesztenyék, amiktől erős gyermekkor flashem van mindannyiszor. Normális emberekhez mérten meglehetősen kevés emlék marad meg a fejemben a régebbi dolgokról. (Ami azért megriaszt - mire fogok emlékezni az életemből 70 évesen??) De ami mindig beugrik, h 5 éves vagyok, nagycsoportos óvodás, és sétálunk haza anyuval az óvodából, én meg hókotrózom az avart a Bártfai utcában. És rugdosom az ezer vadgesztenyét az utcánkban. És ez mindig olyan kellemes boldogsággal tölt el.
Szóval flash, átszűrődő napsütés a sárguló lombokon, rettenes pizzát elfogyaszt, jégkrémet vesz (valószinüleg nyár eleje óta várt már rám), könyvet előkap, Stephanie McKay énekel, és én azt gondolom, hogy lám, itthon is lehet kellemesen élni. Mégha a tó helyett folyópartra megy az ember, de a feeling megvan.
Csak a pizzaszelet lenne egy kicsit jobb.
B tömegközlekedik
Bizony-bizony, most, hogy van új autó, időtlen-idők óta először bérlet is van. És lőn boldogság, hogy nincs dugó, és tudok olvasni, "és az emberek körében lett nagy vigalom, ünnepély, és feláldoztak sok bárányt és lajhárt és pontyot és szardellapasztát és orángutánt és reggeli zabpelyhet és gyümölcsevő denevért és..."
És nem kellett több három napnál, hogy megint beégessem magam, ezúttal csak magam előtt.
(meg mostmár a kedves olvasó előtt is)
Nem, nem ismételtem meg pár hónappal ezelőtti afféromat, amikor a 7-esen a vészjelző megnyomásával igyekeztem jelezni leszállási szándékomat, amire válaszul a vezető a hangosbemondón keresztül nyilvánosan lebaszott. (Lehet, h az Ice Cube "The Essentials" hatására ezúttal vissza is szóltam volna. Nagyon vicces ilyen régi iskolás Ice Cube-ot hallgatni Pesten a tömegközlekedésen.)
Nem. Ezúttal csak rossz irányban szálltam fel a metróra, és annyira belemerültem a könyvbe, hogy csak a Klinikáknál vettem észre. Ekkor leszálltam, és nyugodtan árballagtam a peron másik oldalára. Szerencsére azért délelőtt nem kell órákat várni a metróra.
Ja, amúgy a Klinikák, ha jól számolom három megállonyira van a Ferenciekől. Megint egy hármas. Ez azért fontos, mert
"..tinektek háromig kell számolnotok, se többet, se kevesebbet! A három az a szám, ameddig el kell, hogy számoljatok, és a számolás vége a három kell, hogy legyen. Nem számolhattok négyig, sem kettőig, csak akkor, ha háromig nem tudtok számolni. Az öt is jó. Először a hármas legyen a harmadik szám, amelyet kimondtok.."
És nem kellett több három napnál, hogy megint beégessem magam, ezúttal csak magam előtt.
(meg mostmár a kedves olvasó előtt is)
Nem, nem ismételtem meg pár hónappal ezelőtti afféromat, amikor a 7-esen a vészjelző megnyomásával igyekeztem jelezni leszállási szándékomat, amire válaszul a vezető a hangosbemondón keresztül nyilvánosan lebaszott. (Lehet, h az Ice Cube "The Essentials" hatására ezúttal vissza is szóltam volna. Nagyon vicces ilyen régi iskolás Ice Cube-ot hallgatni Pesten a tömegközlekedésen.)
Nem. Ezúttal csak rossz irányban szálltam fel a metróra, és annyira belemerültem a könyvbe, hogy csak a Klinikáknál vettem észre. Ekkor leszálltam, és nyugodtan árballagtam a peron másik oldalára. Szerencsére azért délelőtt nem kell órákat várni a metróra.
Ja, amúgy a Klinikák, ha jól számolom három megállonyira van a Ferenciekől. Megint egy hármas. Ez azért fontos, mert
"..tinektek háromig kell számolnotok, se többet, se kevesebbet! A három az a szám, ameddig el kell, hogy számoljatok, és a számolás vége a három kell, hogy legyen. Nem számolhattok négyig, sem kettőig, csak akkor, ha háromig nem tudtok számolni. Az öt is jó. Először a hármas legyen a harmadik szám, amelyet kimondtok.."
Yea or Nay
A kép hétfői, amikor az amerikai képviselőház még leszavazta a nagy megmentést. Ma már megszavazta, talán mert megijedtek a piacok hétfői reakciójától.
De most nem arról akarok beszélni, hogy akkor az USA immár szocialista ország-e, most, hogy "államosították a bankszektort" (ahogy egyik USA-utáló kollégám kárörvendően mondogatja).
Sem arról, hogy vajon milyen párhuzamok vannak a '90-es évek közepének magyar bank-konszolidációjával.
Csak azon akadt meg a szemem, hogy az amerikai képviselőház hivatalos eredményén az Igen Yea, a Nem pedig Nay. Mintha a magyar parlamentben az lenne, hogy "Ja!" és "Nane!".
Költözés
Ez az eheti költözés mégiscsak vicces volt. Menjünk sorjában.
Kedd 17:27 Felhívom Forni urat, hogy akkor mégiscsak aznap este mennék, mert másnap már át kell adni a másik lakást. Ő ezt nyugtázza, majd megígéri, hogy kiteszi az ajtóra a kulcsot egy boritékban (nem lepődök meg, már máskor is csinálta, és egyébként is, ez egy ilyen hely).
Kedd 19:32 Végre-valahára leteszem a tollat, pontosabban a billentyűzetet, irány haza. Beloggolok, elinditok vmi torrent letöltést, majd elkezdem a pakolást. Miután már előző nap bedobáltam a ruháimat, és amúgy sincs sok mindenem itt, hamar megvagyok.
Kedd 20:11 Felállok az autóval, ki- majd bedobálom a táskákat. Végre üres a lakás, mehet a takaritás. Igyekszem a félig sötétben (ugye csillárom sem volt) felsöpörni, majd felmosni. Ahogy ezt pár olvasó nagyon is jól tudja, nem vagyok egy mestere a takaritásnak, de 2 órával később elégedetten szemlélem az eredményt. Beugrom az autóba, ami nyakig tele van mindenfélével, hátul ingek lógnak fogason, még az anyósülésre is jutott táska, és irány a régi-új hely.
Kedd 22:37 Megállok a ház előtt, odaballagok a kapuhoz, semmi nincs kiragasztva. Talán az ajtómra ragasztotta? De hogy megyek be? - ilyenkor már a kapu zárva van. Talán arra számított, hogy hamarabb megyek, végülis Abendet mondtam neki, nem Nachtot. Most mi lesz?
Szerencsére megjelenik az a német nyugdíjas pár, akit az imént majdnem elütöttem. Elmondom nekik a szitut, ők kedvesen beengednek. Felrohanok, az ajtómon sincs boriték. Megnézem még a rejtett helyeket, ahova tehette, hátha rosszul értettem a telefonban, sehol semmi. Felhívni nem tudom, nem tudom a mobilját.. Áttekintem a helyzetet.
Kedd 22:47 Végül visszaülök az autóba, ami még mindig tele van, visszamegyek az előző helyre.
Kedd 23:02 Leteszem a tele-autót, kiveszem a pokrócot és a laptopot belőle, bemegyek a régi lakásba, és az üres lakásban lefekszem ruhástul a még ott lévő matracra.
Szerda 7:08 Nem annyira kellemes egy üres lakásban ruhában aludni úgy, hogy még zuhanyozni sem lehet, mert minden az autó mélyén van. Neten megkeresem a fickó számát, kihúzom 8-ig majd felhívom. Ha aznap nem oldom ezt meg, nem lesz hol aludnom, de bizakodom. Hála istennek felveszi. Álmos hang, majd leesik neki, hogy elcseszte. Sűrű szabadkozás. Mondom, én most még munka előtt mennék. Szerencsére valakije épp ott van, odaszól neki, hogy adjon kulcsot.
Szerda 7:32 Valóban, ott van egy néni, aki úgy néz ki, mint azok az afrikai faragványok, amiket egy botból faragnak ki, csak neki egy nagy szalmalobonc van még a fején. Először nem tudom, milyen nyelven kéne hozzá beszélni, de megértetjük egymást. Megkapom a kulcsot, megnézem a lakást, 99%-ban ugyanolyan, ahogy 1 éve ott hagytam. Kipakolok, irány a munka.
Szerda 11:01 Kiugrom a munkából, átadni a bérbeadó cégnek a lakást. Szigorú néni és kedvesebb fegyverhordozója belépnek. Körbenéznek, jól megnézik a 3 molekulát a padlón, meg az ablakkeret mellett. Majd szigorú néni megszólal szigorúan: "Ez mocskos, ezt így nem vehetem át." Majd elkezd mindenfelé molekulákat mutogatni. Hirtelen megenyhül: "Nem mondom, hogy maga hagyta itt." - és elmosolyodik. Majd újra szigorúan folytatja. "De ezt így nem vehetem át! Vagy maguk kitakarítják, vagy egy céggel megcsináltatjuk." Kérdem az mennyi lenne. "Mivel ez egy napi munka, és az ilyen cégek drágák, nem lesz kevés." Kalkulál, majd mond egy átszámítva 100eFt+ összeget. Leesnék a székről, ha ülnék, de így csak azt mondom, hogy rossz karriert választottam. Abban egészen biztos vagyok, hogy itéletnapig surolhatnám a padlót, az úgysem felelne meg nekik.
Felhívom főbérlőmet, aki valójában az albérlő, elmondom a helyzetet, szabadkozom. Több kör telefon, végül megbeszéljük, hogy valami helyi haverjának a takarítónője kijön hétfőn, és megcsinálja kb. 45eFt-ért, amit megfelezünk. Ez még mindig irgalmatlan sok, de nincs más lehetőségem, és végülis örülök, hogy ettől az egésztől megszabadultam.
És így szombat reggel mehetek autót nézni végre, és aztán haza! Mármint igazihaza, és végre nem csak egy hétvégére.
Kedd 17:27 Felhívom Forni urat, hogy akkor mégiscsak aznap este mennék, mert másnap már át kell adni a másik lakást. Ő ezt nyugtázza, majd megígéri, hogy kiteszi az ajtóra a kulcsot egy boritékban (nem lepődök meg, már máskor is csinálta, és egyébként is, ez egy ilyen hely).
Kedd 19:32 Végre-valahára leteszem a tollat, pontosabban a billentyűzetet, irány haza. Beloggolok, elinditok vmi torrent letöltést, majd elkezdem a pakolást. Miután már előző nap bedobáltam a ruháimat, és amúgy sincs sok mindenem itt, hamar megvagyok.
Kedd 20:11 Felállok az autóval, ki- majd bedobálom a táskákat. Végre üres a lakás, mehet a takaritás. Igyekszem a félig sötétben (ugye csillárom sem volt) felsöpörni, majd felmosni. Ahogy ezt pár olvasó nagyon is jól tudja, nem vagyok egy mestere a takaritásnak, de 2 órával később elégedetten szemlélem az eredményt. Beugrom az autóba, ami nyakig tele van mindenfélével, hátul ingek lógnak fogason, még az anyósülésre is jutott táska, és irány a régi-új hely.
Kedd 22:37 Megállok a ház előtt, odaballagok a kapuhoz, semmi nincs kiragasztva. Talán az ajtómra ragasztotta? De hogy megyek be? - ilyenkor már a kapu zárva van. Talán arra számított, hogy hamarabb megyek, végülis Abendet mondtam neki, nem Nachtot. Most mi lesz?
Szerencsére megjelenik az a német nyugdíjas pár, akit az imént majdnem elütöttem. Elmondom nekik a szitut, ők kedvesen beengednek. Felrohanok, az ajtómon sincs boriték. Megnézem még a rejtett helyeket, ahova tehette, hátha rosszul értettem a telefonban, sehol semmi. Felhívni nem tudom, nem tudom a mobilját.. Áttekintem a helyzetet.
Kedd 22:47 Végül visszaülök az autóba, ami még mindig tele van, visszamegyek az előző helyre.
Kedd 23:02 Leteszem a tele-autót, kiveszem a pokrócot és a laptopot belőle, bemegyek a régi lakásba, és az üres lakásban lefekszem ruhástul a még ott lévő matracra.
Szerda 7:08 Nem annyira kellemes egy üres lakásban ruhában aludni úgy, hogy még zuhanyozni sem lehet, mert minden az autó mélyén van. Neten megkeresem a fickó számát, kihúzom 8-ig majd felhívom. Ha aznap nem oldom ezt meg, nem lesz hol aludnom, de bizakodom. Hála istennek felveszi. Álmos hang, majd leesik neki, hogy elcseszte. Sűrű szabadkozás. Mondom, én most még munka előtt mennék. Szerencsére valakije épp ott van, odaszól neki, hogy adjon kulcsot.
Szerda 7:32 Valóban, ott van egy néni, aki úgy néz ki, mint azok az afrikai faragványok, amiket egy botból faragnak ki, csak neki egy nagy szalmalobonc van még a fején. Először nem tudom, milyen nyelven kéne hozzá beszélni, de megértetjük egymást. Megkapom a kulcsot, megnézem a lakást, 99%-ban ugyanolyan, ahogy 1 éve ott hagytam. Kipakolok, irány a munka.
Szerda 11:01 Kiugrom a munkából, átadni a bérbeadó cégnek a lakást. Szigorú néni és kedvesebb fegyverhordozója belépnek. Körbenéznek, jól megnézik a 3 molekulát a padlón, meg az ablakkeret mellett. Majd szigorú néni megszólal szigorúan: "Ez mocskos, ezt így nem vehetem át." Majd elkezd mindenfelé molekulákat mutogatni. Hirtelen megenyhül: "Nem mondom, hogy maga hagyta itt." - és elmosolyodik. Majd újra szigorúan folytatja. "De ezt így nem vehetem át! Vagy maguk kitakarítják, vagy egy céggel megcsináltatjuk." Kérdem az mennyi lenne. "Mivel ez egy napi munka, és az ilyen cégek drágák, nem lesz kevés." Kalkulál, majd mond egy átszámítva 100eFt+ összeget. Leesnék a székről, ha ülnék, de így csak azt mondom, hogy rossz karriert választottam. Abban egészen biztos vagyok, hogy itéletnapig surolhatnám a padlót, az úgysem felelne meg nekik.
Felhívom főbérlőmet, aki valójában az albérlő, elmondom a helyzetet, szabadkozom. Több kör telefon, végül megbeszéljük, hogy valami helyi haverjának a takarítónője kijön hétfőn, és megcsinálja kb. 45eFt-ért, amit megfelezünk. Ez még mindig irgalmatlan sok, de nincs más lehetőségem, és végülis örülök, hogy ettől az egésztől megszabadultam.
És így szombat reggel mehetek autót nézni végre, és aztán haza! Mármint igazihaza, és végre nem csak egy hétvégére.
A múlt hétvégi esküvő institucionalista megközelítésben
(Szorri, kedves olvasók, de nem bírtam ki, hogy ne így írjam meg.. :)
Volt haverom, akinek az esküvője egy házibulira hasonlított. Egy másiknak az ismerősééknél meg akadályversenyt rendeztek volna, ha el nem mossa az eső. A harmadik elmenekült az emberek elől, és Balin hindu ceremóniát tartott, pedig semmi köze nincsen a hindu valláshoz. (Ugyanis Balin egyházi nélkül nem érvényes a polgári esküvő sem.)
De azért a legtöbb esküvő mégiscsak követi a hagyományos elképzeléseket. Még akkor is, ha a párnak semmi köze nincs a népszokásokhoz, utálja a lakodalmas zenét, és nem fog minden este közösen miatyánkat mondani (pedig "az mindent megold", ahogy a huszonéves pap mondta).
A pár "kreativitását" ugyanis összenyomja az intézményi nyomás.
A társadalom elvárja, hogy az esküvő ne nagyon térjen el attól az ideális képtől, ami mélyen, kulturálisan bennünk gyökeredzik. És ha valaki nem eszerint cselekszik az legalábbis furcsa, de az is lehet, hogy más tekintetben is deviáns. Mindenesetre meg lehet botránkozni rajta.
Éppen a kulturális gyökerek miatt ez a kép sokakban internalizált. Különösen a mennyasszonyok azok, akik közül sokan kisgyerekkoruk óta hordozzák a képet, hogy egyszer, egy napra majd ők lesznek a királykisasszonyok, és őket csodálja mindenki, és minden tökéletes. Ehhez a képhez aztán felsorakozik az egész koreográfia, de a meghívottak száma, és összetétele is.
A társadalom elvárását tovább erősíti és csatornázza egy egész iparág az esküvő köré épült specializált szolgáltatók és gyártók százaival. (esküvő expo, anyone?)
A nyomás másik nagy, specializált forrását a szülők jelentik. Ha a szülő olyan, képes lehet teljesen kisajátítania az esküvőt. A pár ünneplése csak díszlet ahhoz, hogy megmutassa magát, erősítse társadalmi pozícióját és/vagy minden ilyen cél nélkül még egyszer utóljára bebizonyítsa, hogy úgyis minden úgy lesz, amit ő akar.
Na, ez utóbbi hatás dominált múlt szombaton. A pár, akiből a vőlegényt ismertem többé-kevésbé, míg a mennyasszonyról inkább sokat hallottam már kapcsolatuk kezdete előtt is, teljesen out-of-contextnek tűnt egy csomó helyzetben. Teljesen érezhető volt, hogy az esküvő a mennyasszony szüleinek, és elsősorban anyjának az elképzeléseit hivatott kielégíteni, és hogy a vőlegény 80%-ban, a mennyasszony 60%-ban ugyanazt gondolja, mint mi: gáz.
Viszont éppen az mentette meg az estét, hogy a pár ilyen körülmények között is igyekezett jól érezni magát. És ezt jó látni, végülis az egésznek ez lenne az értelme.
Ez az, amiért azt mondom, hogy bár nem volt egy kiemelkedő esküvő, de nem sajnálom, hogy elmentem.
Végezetül egy tanulság a magam számára: ha egyszer nekem lesz esküvőm, hajlandó vagyok meghajolni bizonyos konvenciók előtt, már csak a dolog romantikája miatt is, de semmi esetre nem lesz lakodalmas zene, és egyáltalán, a tracklistet nagyon gondosan át fogom vizsgálni. Nem lesz vonatozás Demján Szerelemvonatjára, és kacsatánc sem..
Volt haverom, akinek az esküvője egy házibulira hasonlított. Egy másiknak az ismerősééknél meg akadályversenyt rendeztek volna, ha el nem mossa az eső. A harmadik elmenekült az emberek elől, és Balin hindu ceremóniát tartott, pedig semmi köze nincsen a hindu valláshoz. (Ugyanis Balin egyházi nélkül nem érvényes a polgári esküvő sem.)
De azért a legtöbb esküvő mégiscsak követi a hagyományos elképzeléseket. Még akkor is, ha a párnak semmi köze nincs a népszokásokhoz, utálja a lakodalmas zenét, és nem fog minden este közösen miatyánkat mondani (pedig "az mindent megold", ahogy a huszonéves pap mondta).
A pár "kreativitását" ugyanis összenyomja az intézményi nyomás.
A társadalom elvárja, hogy az esküvő ne nagyon térjen el attól az ideális képtől, ami mélyen, kulturálisan bennünk gyökeredzik. És ha valaki nem eszerint cselekszik az legalábbis furcsa, de az is lehet, hogy más tekintetben is deviáns. Mindenesetre meg lehet botránkozni rajta.
Éppen a kulturális gyökerek miatt ez a kép sokakban internalizált. Különösen a mennyasszonyok azok, akik közül sokan kisgyerekkoruk óta hordozzák a képet, hogy egyszer, egy napra majd ők lesznek a királykisasszonyok, és őket csodálja mindenki, és minden tökéletes. Ehhez a képhez aztán felsorakozik az egész koreográfia, de a meghívottak száma, és összetétele is.
A társadalom elvárását tovább erősíti és csatornázza egy egész iparág az esküvő köré épült specializált szolgáltatók és gyártók százaival. (esküvő expo, anyone?)
A nyomás másik nagy, specializált forrását a szülők jelentik. Ha a szülő olyan, képes lehet teljesen kisajátítania az esküvőt. A pár ünneplése csak díszlet ahhoz, hogy megmutassa magát, erősítse társadalmi pozícióját és/vagy minden ilyen cél nélkül még egyszer utóljára bebizonyítsa, hogy úgyis minden úgy lesz, amit ő akar.
Na, ez utóbbi hatás dominált múlt szombaton. A pár, akiből a vőlegényt ismertem többé-kevésbé, míg a mennyasszonyról inkább sokat hallottam már kapcsolatuk kezdete előtt is, teljesen out-of-contextnek tűnt egy csomó helyzetben. Teljesen érezhető volt, hogy az esküvő a mennyasszony szüleinek, és elsősorban anyjának az elképzeléseit hivatott kielégíteni, és hogy a vőlegény 80%-ban, a mennyasszony 60%-ban ugyanazt gondolja, mint mi: gáz.
Viszont éppen az mentette meg az estét, hogy a pár ilyen körülmények között is igyekezett jól érezni magát. És ezt jó látni, végülis az egésznek ez lenne az értelme.
Ez az, amiért azt mondom, hogy bár nem volt egy kiemelkedő esküvő, de nem sajnálom, hogy elmentem.
Végezetül egy tanulság a magam számára: ha egyszer nekem lesz esküvőm, hajlandó vagyok meghajolni bizonyos konvenciók előtt, már csak a dolog romantikája miatt is, de semmi esetre nem lesz lakodalmas zene, és egyáltalán, a tracklistet nagyon gondosan át fogom vizsgálni. Nem lesz vonatozás Demján Szerelemvonatjára, és kacsatánc sem..
Őzpörkölt = amfetamin
Mármint addiktív hatásáról még nem bizonyosodtam meg, de élénkítő hatása jelentős. Lehet.
Fél 3 felé fejeztem be az őzt vöröskáposzta, szelídgesztenye, nokedli, kelbimbó (életem első nem-keserű, s így ehető kelbimbója!) továbbá egy kis körte és dzsemm társaságában - merlot rásegítésével (mit lehet tenni, itt a merlot megy). Előételnek helyi sajt, szarvas- és vaddisznó-kolbász érkezett, amik meglepően jók voltak, különösen, h én pl. nem szeretem otthon a kolbászokat; desszertnek meg egy gyenge tiramisú. Ezekután pedig nem maradhatott el az espresso sem, mert a munka, különösen egy telefonkonferencia nagyon várt már, amit nekem kellett vezetnem.
Szóval nem tudom, hogy az őz, a vaddisznó-kolbász, az álatalam rendkívül ritkán fogyasztott espresso, vagy épp a tiszta levegő és napsütés kombinációja az elképesztő kilátással a hegyekre, és a nagy gát mögötti (ill. most előtti) duzzasztott tóra, vagy mi a szösz okozhatta, hogy simán fáradtság nélkül értem haza f1-re. Az persze kevésbé meglepő, hogy éhség nélkül is...
Az értelmetlen számfaragás és kellemes ebéd mellett azért tanultam is valamit ma.
"Ne mondd el a parasztnak, hogy milyen jó a körte sajttal." [mert akkor megtartja magának]
Az olasz mondás azt jelenti, hogy az épp szóban forgó témát nem kell mindenkinek elmondani. Jegyezzük fel.
Ps. A szarvas azért még mindig jobb, mint Bambi.
Fél 3 felé fejeztem be az őzt vöröskáposzta, szelídgesztenye, nokedli, kelbimbó (életem első nem-keserű, s így ehető kelbimbója!) továbbá egy kis körte és dzsemm társaságában - merlot rásegítésével (mit lehet tenni, itt a merlot megy). Előételnek helyi sajt, szarvas- és vaddisznó-kolbász érkezett, amik meglepően jók voltak, különösen, h én pl. nem szeretem otthon a kolbászokat; desszertnek meg egy gyenge tiramisú. Ezekután pedig nem maradhatott el az espresso sem, mert a munka, különösen egy telefonkonferencia nagyon várt már, amit nekem kellett vezetnem.
Szóval nem tudom, hogy az őz, a vaddisznó-kolbász, az álatalam rendkívül ritkán fogyasztott espresso, vagy épp a tiszta levegő és napsütés kombinációja az elképesztő kilátással a hegyekre, és a nagy gát mögötti (ill. most előtti) duzzasztott tóra, vagy mi a szösz okozhatta, hogy simán fáradtság nélkül értem haza f1-re. Az persze kevésbé meglepő, hogy éhség nélkül is...
Az értelmetlen számfaragás és kellemes ebéd mellett azért tanultam is valamit ma.
"Ne mondd el a parasztnak, hogy milyen jó a körte sajttal." [mert akkor megtartja magának]
Az olasz mondás azt jelenti, hogy az épp szóban forgó témát nem kell mindenkinek elmondani. Jegyezzük fel.
Ps. A szarvas azért még mindig jobb, mint Bambi.
A vagyon lustává tesz
Ezt a komoly megállapítást tegnap este tettem, miután nem voltam rest, és elmostam rögtön használat után a koszos lábast és a kistányért. A nagy felismeréshez pedig az vezetett, hogy miközben másfél percet szántam erre a műveletre, tudtam, hogy ha nem egy darab lábasom lenne, amit ráadásul még reggel teafőzésre is fel kell használnom, továbbá nem csak egy darab kistányérom lenne, akkor mindkettő beáztatva aludta volna át az éjszakát a mosogatóban.
És ha meg is legyintett volna másnap reggel a lelkiismeretfurdalás fuvallata (ami valószinüleg addig nem történt volna meg, ameddig a mosogató tartalma meg nem kezdte volna közelíteni a pult síkját és/vagy ha az említett fuvallat nem realizálódott volna furcsa szagok furcsa szagok formájában a mosogatóból kiindulva), még valami homályos elméletet is előkaptam volna, amiben nagy hangsúlyt kaptak volna a mérethatékonyság és egyéb közdasági elméletek.
De ennek a földönfutó (pontosabban -alvó) helyzetnek hamarosan vége! Ma ki- és bejelentkeztem (büszke vagyok, h ilyen ügyesen végeztem a bürökráciával), jövőhéten mostmár hivatalosan is visszatérek a burzsuá hegyoldalra, ahol meglesz a konyhában minden, mi szem-szájnak ingere (a mikro kivételével). Ennek örömére talán még be is ruházok egy normál sóra, mert ettől a vegeta-izesítésűtől kezdek hányni.
És ha meg is legyintett volna másnap reggel a lelkiismeretfurdalás fuvallata (ami valószinüleg addig nem történt volna meg, ameddig a mosogató tartalma meg nem kezdte volna közelíteni a pult síkját és/vagy ha az említett fuvallat nem realizálódott volna furcsa szagok furcsa szagok formájában a mosogatóból kiindulva), még valami homályos elméletet is előkaptam volna, amiben nagy hangsúlyt kaptak volna a mérethatékonyság és egyéb közdasági elméletek.
De ennek a földönfutó (pontosabban -alvó) helyzetnek hamarosan vége! Ma ki- és bejelentkeztem (büszke vagyok, h ilyen ügyesen végeztem a bürökráciával), jövőhéten mostmár hivatalosan is visszatérek a burzsuá hegyoldalra, ahol meglesz a konyhában minden, mi szem-szájnak ingere (a mikro kivételével). Ennek örömére talán még be is ruházok egy normál sóra, mert ettől a vegeta-izesítésűtől kezdek hányni.
Kedvenc.Most: Everlast - Everyone
Ahogy ritkán szoktam ugyanazt a számot/albumot hallgatni újra-meg-újra, úgy ritkán is szokott olyan kedvenc számom lenni, mint az előző kedvenc.most, Brains feat. Harcsa Vera szám volt.
Ráadásul mostanában annyi újat hallgatok.. Volt itt Carla Bruni elnökné folk-sanzonnal, Madlib LA-i indie-hiphop dj munkássággának feltérképezése jazzes és sima hiphop mixekkel, Sabrina Malheiros jazzes brazil dallamokkal, The Walkmen NYC-i indie-vel, Trolle-Siebenhaar északi lányos énekes poppal, Lindström critically acclaimed (és valóban jó) space-elektronikával, She Wants Revenge alternatív depresszióval, Sofie punk, rock, stb. számok easylistening feldolgozásaival. És akkor még nem is mondtam a mixeket, különösen Rol& Jazz'n'Bass mixét, amiben jazz és d'n'b találkozik..
Most mégsem ezeket emelem ki, hanem Everlast új albumát, aminek legalább a fele annyira jó volt, hogy azonnal újrahallgatásra kényszerített. A sok fülembemászó szám közül 3 hallgatásra nem is volt olyan könnyű választani. Maradt a régi időkből (House of Pain-tag volt a bácsi) némi hiphop, van jó sok blues, van rock és némi líra. Végül az Everyone mellett tettem le a voksom, mert annak ellenére mindig benyeltem az ilyen bluesos, keményen lüktető számokat, hogy a rock vagy a blues egyáltalán nincs benne a top 5 kedvenc zenei stílusomban.
Everlast - Everyone (klikk a linkre és lehet hallgatni)
Ráadásul mostanában annyi újat hallgatok.. Volt itt Carla Bruni elnökné folk-sanzonnal, Madlib LA-i indie-hiphop dj munkássággának feltérképezése jazzes és sima hiphop mixekkel, Sabrina Malheiros jazzes brazil dallamokkal, The Walkmen NYC-i indie-vel, Trolle-Siebenhaar északi lányos énekes poppal, Lindström critically acclaimed (és valóban jó) space-elektronikával, She Wants Revenge alternatív depresszióval, Sofie punk, rock, stb. számok easylistening feldolgozásaival. És akkor még nem is mondtam a mixeket, különösen Rol& Jazz'n'Bass mixét, amiben jazz és d'n'b találkozik..
Most mégsem ezeket emelem ki, hanem Everlast új albumát, aminek legalább a fele annyira jó volt, hogy azonnal újrahallgatásra kényszerített. A sok fülembemászó szám közül 3 hallgatásra nem is volt olyan könnyű választani. Maradt a régi időkből (House of Pain-tag volt a bácsi) némi hiphop, van jó sok blues, van rock és némi líra. Végül az Everyone mellett tettem le a voksom, mert annak ellenére mindig benyeltem az ilyen bluesos, keményen lüktető számokat, hogy a rock vagy a blues egyáltalán nincs benne a top 5 kedvenc zenei stílusomban.
Everlast - Everyone (klikk a linkre és lehet hallgatni)
Új képek
És igen.. csak elkészültem a képek rendezésével és feltöltésével - megtekinthető a szokott helyen.
(Túl sok időt elcsesztem vele, úgyhogy útleírás egyelőre nincs, és lehet, hogy nem is lesz már..)
Nem ide tartozik, de K holnaptól újra itthon (pontosabban otthon), ezért bezárul mókatára :(
Azért remélem egy másik meg kinyílik..
(Túl sok időt elcsesztem vele, úgyhogy útleírás egyelőre nincs, és lehet, hogy nem is lesz már..)
Nem ide tartozik, de K holnaptól újra itthon (pontosabban otthon), ezért bezárul mókatára :(
Azért remélem egy másik meg kinyílik..
Fehér
Megjött ide is az ősz. Pár nap fáradt napsütés és 19 fok után, most kinézek, és csak fehéret látok. Lesz ez még fehérebb is. Amikor olyan érzés fog el, mint abban a sci-fi novellában, ahol a kisgyerek olyan képességgel rendelkezett, h akire mérges lett, egyszerűen kigondolta a kukoricaföldbe, és a falusiak rettegése közepette a végére kiderül, hogy pár éve már az egész falut kigondolta a világból. És a falu körül nincs más, mint a Semmi, ahogy a Végtelen történetben. Igen, tud ilyen fehér is lenni. Semmifehér.
(huhh, ez a bejegyzés egyre depressziósabb lesz)
Mindenesetre kifolyik a kezemből az idő. Egy homokóra tetejéből próbálom kimenteni a homokot, és nemcsak az ujjaim között folyik ki, de a homokóra "szája" is csak tágul, és ömlik lefelé a homok a fekete lyukba.
Kifolyik a kezemből rövidtávon.. Legalább ma elkezdem a squasht újra, és remélhetőleg a képek is felkerülnek a hétvégén (ha a rohadt 3g vagy a rohadt gépem, akármelyik is legyen a hibás, megjavul), de hogy az olasszal mi lesz, nem tudom. Hogy tudjak bejelentkezni egy kurzusra ezzel a 2x2-es ritmussal? Az autókérdést is meg kellene oldani, soon, amihez meg kell csinálni mindenféle papírmunkát (be-, majd átjelentkezni, új engedélyt, majd keresztes jogsit csináltatni..)
És kifolyik hosszútávon.. Az rendben, hogy ez a munka pihi, de azt nem gondoltam volna, h ennyire visszalépés. Legalábbis most így érzem. Persze, pont ezt akartam, h ne dolgozzak annyit, és most, hogy nem én csinálok mindent, nem én tudok mindenről, valóban nem dolgozom annyit. De vajon mi lesz utána? Hogy tudom ezt eladni, h én voltam a sztár?
Aztán az utazgatás: Nem attól félek, hogy belefáradnék, sokkal inkább, hogy ez is csak elfedi a múló időt. Hisz 2 hetente "izgalom", és minden "újra"kezdődik. Holott minden ugyanaz. Same ol' shit. És megint 2 perc kell ahhoz, hogy mindenféle illúzióba ringassam magam, ami annyira távol van a valós lehetőségektől amennyire csak lehet. És ráadásul a mostani illúzióm még illúzió-szinten is problémás.
Végülis mindegy mennyire problémás, úgyis illúzió marad. És minden marad ugyanaz. Ugyanolyan fehér. Semmifehér. Ameddig van még homok, amit lehet markolni.
(huhh, ez a bejegyzés egyre depressziósabb lesz)
Mindenesetre kifolyik a kezemből az idő. Egy homokóra tetejéből próbálom kimenteni a homokot, és nemcsak az ujjaim között folyik ki, de a homokóra "szája" is csak tágul, és ömlik lefelé a homok a fekete lyukba.
Kifolyik a kezemből rövidtávon.. Legalább ma elkezdem a squasht újra, és remélhetőleg a képek is felkerülnek a hétvégén (ha a rohadt 3g vagy a rohadt gépem, akármelyik is legyen a hibás, megjavul), de hogy az olasszal mi lesz, nem tudom. Hogy tudjak bejelentkezni egy kurzusra ezzel a 2x2-es ritmussal? Az autókérdést is meg kellene oldani, soon, amihez meg kell csinálni mindenféle papírmunkát (be-, majd átjelentkezni, új engedélyt, majd keresztes jogsit csináltatni..)
És kifolyik hosszútávon.. Az rendben, hogy ez a munka pihi, de azt nem gondoltam volna, h ennyire visszalépés. Legalábbis most így érzem. Persze, pont ezt akartam, h ne dolgozzak annyit, és most, hogy nem én csinálok mindent, nem én tudok mindenről, valóban nem dolgozom annyit. De vajon mi lesz utána? Hogy tudom ezt eladni, h én voltam a sztár?
Aztán az utazgatás: Nem attól félek, hogy belefáradnék, sokkal inkább, hogy ez is csak elfedi a múló időt. Hisz 2 hetente "izgalom", és minden "újra"kezdődik. Holott minden ugyanaz. Same ol' shit. És megint 2 perc kell ahhoz, hogy mindenféle illúzióba ringassam magam, ami annyira távol van a valós lehetőségektől amennyire csak lehet. És ráadásul a mostani illúzióm még illúzió-szinten is problémás.
Végülis mindegy mennyire problémás, úgyis illúzió marad. És minden marad ugyanaz. Ugyanolyan fehér. Semmifehér. Ameddig van még homok, amit lehet markolni.
Back
Great pile of news
Drowned by the sea
I dont care
I dont care
I dont care
My Rocky Mountain
Waiting for me
I'm aware
I'm aware
I'm aware
Great pile of news
Drowned by the sea
I dont care
I dont care
I dont care
I've seen a dream and I know
All those golden bubbles
Dancing there
Dancing there
Erik Sumo Band feat. Kiss Erzsi: My Rocky Mountain
Najó, ezzel most lemaradtam, mert a hegyek már itt vannak a szemem előtt, ráadásul amúgyis a képekkel akartam kezdeni, de a lényeg, h back-on-track. Meg, h az Erik Sumo koncert megint nagyon jó volt, csak kár, h még nem lehet linkelni az új számokat.
Tanulságok vegyesen
- Vendéglátás, -eskedés meg utazás közben nehéz bloggolni, főleg ha még elmaradása is van az embernek. (be kéne ruházni egy fölösleges okostelefonba? (iphone, anyone?) vagy csak használni kéne rendesen a jegyzetfüzetet?)
- Apokaliptikus időjárás fényképezéséhez tükörreflexes gép kell, máshoz azonban nekem jó ez a pana. Mivel nem szeretnék gyakran apokaliptikus időjárásba kerülni, ezért el sem gondolkodom a továbblépésen.
- Ticino abban is olasz, hogy bárhol kipróbálhat az ember bármilyen éttermet, nagyot nem hibázhat. A jó kajához ráadásul általában még szép kilátás is jár, rusztikus terasszal, kőasztalokkal. A kiwi-lugas (!) (szőlőfürtök helyett kiwik lógnak az ember feje fölött) meg már igazi bónusz.
- Ticino abban viszont nem olasz, h f10-kor már bezárnak a konyhák az éttermekben.
- Még egy nem-tévedhetsz Svájcról: A véletlenszerűen kiválasztott kilátóban ilyen meg ilyen kilátást találsz.
- Ha egyszer tényleg lesz drasztikus felmelegedés, Norvégia olyan lesz, mint Zentral-Schweiz, a fjordok meg mint a Vierwaldstättersee.
- Ha Budapest Keszthelyen épült volna fel, és kicsit több lenne a pénz Magyarországon, a Balaton olyan lenne mint a Zürichsee.
- (vigyázat, közhely alert!) Az ember lakhat a legszebb helyen, lehet a legjobb munkája, lakása, barátai, keresheti a legtöbb pénzt, ha.
- Hiába bírom relatíve jól a girl-talkot, de 2 crazy girllel eltöltött 2 nap után még 1 nap már 3 crazy girllel.. az már sok... :)
- Szégyen-gyalázat, h ÉK (Bodensee, Appenzell, stb.) eddig kimaradt.
- Utasként nem sokkal kevésbé fárasztó utazni, mint ha én vezetem le mind a 10 órát.
- Apokaliptikus időjárás fényképezéséhez tükörreflexes gép kell, máshoz azonban nekem jó ez a pana. Mivel nem szeretnék gyakran apokaliptikus időjárásba kerülni, ezért el sem gondolkodom a továbblépésen.
- Ticino abban is olasz, hogy bárhol kipróbálhat az ember bármilyen éttermet, nagyot nem hibázhat. A jó kajához ráadásul általában még szép kilátás is jár, rusztikus terasszal, kőasztalokkal. A kiwi-lugas (!) (szőlőfürtök helyett kiwik lógnak az ember feje fölött) meg már igazi bónusz.
- Ticino abban viszont nem olasz, h f10-kor már bezárnak a konyhák az éttermekben.
- Még egy nem-tévedhetsz Svájcról: A véletlenszerűen kiválasztott kilátóban ilyen meg ilyen kilátást találsz.
- Ha egyszer tényleg lesz drasztikus felmelegedés, Norvégia olyan lesz, mint Zentral-Schweiz, a fjordok meg mint a Vierwaldstättersee.
- Ha Budapest Keszthelyen épült volna fel, és kicsit több lenne a pénz Magyarországon, a Balaton olyan lenne mint a Zürichsee.
- (vigyázat, közhely alert!) Az ember lakhat a legszebb helyen, lehet a legjobb munkája, lakása, barátai, keresheti a legtöbb pénzt, ha.
- Hiába bírom relatíve jól a girl-talkot, de 2 crazy girllel eltöltött 2 nap után még 1 nap már 3 crazy girllel.. az már sok... :)
- Szégyen-gyalázat, h ÉK (Bodensee, Appenzell, stb.) eddig kimaradt.
- Utasként nem sokkal kevésbé fárasztó utazni, mint ha én vezetem le mind a 10 órát.
London 11 pillanata
..ahol a péntek POETS-day (Piss Off Early, Tomorrow is Saturday - ahogy angol kolléganőm mondta). Délután kiülsz a kis Shepherd Marketre, a viktoriánus pubok közé, s a szemed előtt telik meg a tér a nyakkendőt lazító üzletemberekkel miközben a nap egyre hosszabbra nyújtja a cégérek árnyékát. És amíg a kellemes chardonnay-t kortyolgatod a tejszines tőkehaladhoz, jót mosolyogsz a 10 évvel ezelőtti topmodell-barátnővel érkező 50-es playboyokon, a bordó bársonyzakóban betoppanó mókamesteren, az 500-as mercik mellett beszélgető sofőrökön, a rozéval a kézben flörtölő marketinges wanna-be páron, és a tömeggel kétségbeesetten szélmalomharcot vívó "rendezőn", aki legalább egy autónyi helyett igyekszik szabadon tartani a térből. És számolod, hogy a nagy jókedv közepette az emelkedő alkoholszinttel arányban hány poharat törnek el aznap. (hármat)
..ahol ha ebédidőben a junk fooddal a kezedben kifekszel a Hyde Parkba a Marble Archnál, előbb-utóbb az összes nagy világvallás hivője megjelenik körülötted a megsárgult fűben (naja, ez a 25-28 fokos kánikula megsinyli az angol gyepet is!) És egy idő után már a fejkendő sem tűnik fel, de a fekete csador, ami még az orrnyerget is eltakarja mindig is out of context marad.
..ahol amikor Kriszta üzletasszonyra és az ő kötelező egyórás ebédszünetére vársz a South Banken, hogy megvegyétek a bagelt az indiai árustól, akinél még neked is jobb a kiejtésed, megpróbálod kitalálni, hogy az ezeréves Towerrel szemben, a Tower Bridge lábánál milyen fura üvegépületet építhetnek a meglévő összenyomott üveggömbbel átellenben. És a súlyos empire-felhők (copyright by apu - mert milyen felhők járnának a világtörténelem legnagyobb birodalmához..?) csak az üvegen tükröződnek, a Temzében egyáltalán nem, mert hiába büszkék rá, hogy a folyó mennyivel tisztább, mint régen, a színe most is inkább barna, mint kék.
..ahol a Notting Hillen, a Portobello Rd-on, a színes házak között akkor is nagy a forgatag, amikor a szombati piaccal ellentétben lépni is lehet. És amikor úgy érzed, hogy a háromszintes házak között nem nyom agyon a város, és akár élni is lehetne itt, hirtelen szembe jön egy nő "I love NY"-os pólóban.
..ahol miután átverekedted magad Kensington és Chelsea hoch-elegáns, nagykövetséges utcáin, a Kensington Gardensben biciklis Diana-rajongó turisták jönnek veled szemben, élükön biciklis idegenvezetővel. És amikor a golfpálya-minőségű fű melletti bruncholó arisztokratákra nézve megjön az étvágyad, megveszed a gombóconként majd két fontos fagyit, ami nyilván organic, mert mindennek organicnak kell lennie. Csak az ízt nem találod benne.
..ahol a külvárosi (NW) szórakozóhelyre beülve bemutatják neked a már évek óta Starbucksot vezető magyar barátnőt, az ő újonnan jött, szerencsét próbáló magyar barátnőit, valamint dél-afrikai férjét, és amikor felszolgálótól egy újabb kör cidert rendelsz, egyáltalán nem lepődsz meg, amikor meghallod vastag lengyel akcentusát.
..ahol a Big Ben alatt elsétálva szinte menekülsz a millió turista elől, de csak a London Eye-ra és az Akváriumra váró még nagyobb tömegbe rohansz bele a túlparton. Még szerencse, hogy odébb egy picit lazul a zsúfoltság, és miközben bekúszik a premier plánba a St. Paul's, végre élvezni is tudod a South Banken a sétát, ami az angol kolléganő szerint a legszebb Londonban.
..ahol 1981-es bezárása után is meg bírták hagyni a város közepén az 50-es években épült erőművet, és nemcsak hogy egy nagyon menő múzeumot, a Tate Modernt bírtak benne összehozni, de úgy sikerült átalakítani az épületet, hogy az még pár szintet rádob a múzeum menőségére.
És amikor átsétálsz a sétáló Millenium hídon, és hátbalő a Tate streetart-plakátja, a hétvégi hömpölygő tömeg fölött rád dől a St Paul's gigantikus, fehér tömbje, melynek aljában mutatványosok lónak meg farkasnak öltözve próbálnak valami érthetetlen performance-t.
..ahol a Sohoban a sok indiai, olasz és egyéb étterem között mégiscsak meg tudod találni az igazi angol pubot is a durva húsaival meg a fish a chips-szel, meg a ciderrel és a kevésbé-szénsavas-kevésbé-hideg angol sörökkel, a nemtomanevét almás sütivel, és egy Zs-vel, akivel mindenbizonnyal a 4 óra két-háromszorosát is el tudtad volna beszélgetni (és aki nagyon szép helyen dolgozik:)
..ahol valaha egy olyan birodalmat irányítottak, ahol sosem ment le a nap (egy sri lankai politikus szerint "That's because God does not trust the British in the dark"). És a Old Royal Naval College épületei között sétálva belegondolsz, hogy innen felügyelték a hét tengert évszázadokon át, míg ma a Canary Wharf szemben kibukkanó felhőkarcolóiból teszik ugyanezt a pénzpiacokkal, ha ugyan a credit crunch el nem söpri azokat.
Aztán az obszervatórium mellől végigpásztázva a felhőkarcolókat, az új Wembleyt, és city skyline-ját, megint belegondolsz, hogy milyen lehetett innen a látvány 150 éve, amikor feltalálták a 0. hosszusági kört, amin épp állsz. A park mellett álló King's Arms pub valószinüleg már akkor is ott volt. Csak nem állt mellette vietnámi étterem.
..ahol az ingatlanárak miatt virágzik a flatsharing, és a pici lakások pici szobáiba úgy érkeznek az angolul a tenk jú szintjén álló magyarok, mint annak idején Ellis Islandre, csak innen haza is lehet menni. És egy jor velkámmal gazdagabban, de újabb az csalódás okait megint magukon kivül megtalálva vissza is mennek Füzesabonyba. A két időpont között meg folyamatosan szidják a várost, az országot, ami befogadta őket, és ahol minden szar.
De mindez téged nem érdekel, mert a te vendéglátód, aki már több, mint egy évtized one of the bestestest, lubickol, és virul, és megváltoztatja éppen az életét.
(illusztrációk a picasan.)
..ahol ha ebédidőben a junk fooddal a kezedben kifekszel a Hyde Parkba a Marble Archnál, előbb-utóbb az összes nagy világvallás hivője megjelenik körülötted a megsárgult fűben (naja, ez a 25-28 fokos kánikula megsinyli az angol gyepet is!) És egy idő után már a fejkendő sem tűnik fel, de a fekete csador, ami még az orrnyerget is eltakarja mindig is out of context marad.
..ahol amikor Kriszta üzletasszonyra és az ő kötelező egyórás ebédszünetére vársz a South Banken, hogy megvegyétek a bagelt az indiai árustól, akinél még neked is jobb a kiejtésed, megpróbálod kitalálni, hogy az ezeréves Towerrel szemben, a Tower Bridge lábánál milyen fura üvegépületet építhetnek a meglévő összenyomott üveggömbbel átellenben. És a súlyos empire-felhők (copyright by apu - mert milyen felhők járnának a világtörténelem legnagyobb birodalmához..?) csak az üvegen tükröződnek, a Temzében egyáltalán nem, mert hiába büszkék rá, hogy a folyó mennyivel tisztább, mint régen, a színe most is inkább barna, mint kék.
..ahol a Notting Hillen, a Portobello Rd-on, a színes házak között akkor is nagy a forgatag, amikor a szombati piaccal ellentétben lépni is lehet. És amikor úgy érzed, hogy a háromszintes házak között nem nyom agyon a város, és akár élni is lehetne itt, hirtelen szembe jön egy nő "I love NY"-os pólóban.
..ahol miután átverekedted magad Kensington és Chelsea hoch-elegáns, nagykövetséges utcáin, a Kensington Gardensben biciklis Diana-rajongó turisták jönnek veled szemben, élükön biciklis idegenvezetővel. És amikor a golfpálya-minőségű fű melletti bruncholó arisztokratákra nézve megjön az étvágyad, megveszed a gombóconként majd két fontos fagyit, ami nyilván organic, mert mindennek organicnak kell lennie. Csak az ízt nem találod benne.
..ahol a külvárosi (NW) szórakozóhelyre beülve bemutatják neked a már évek óta Starbucksot vezető magyar barátnőt, az ő újonnan jött, szerencsét próbáló magyar barátnőit, valamint dél-afrikai férjét, és amikor felszolgálótól egy újabb kör cidert rendelsz, egyáltalán nem lepődsz meg, amikor meghallod vastag lengyel akcentusát.
..ahol a Big Ben alatt elsétálva szinte menekülsz a millió turista elől, de csak a London Eye-ra és az Akváriumra váró még nagyobb tömegbe rohansz bele a túlparton. Még szerencse, hogy odébb egy picit lazul a zsúfoltság, és miközben bekúszik a premier plánba a St. Paul's, végre élvezni is tudod a South Banken a sétát, ami az angol kolléganő szerint a legszebb Londonban.
..ahol 1981-es bezárása után is meg bírták hagyni a város közepén az 50-es években épült erőművet, és nemcsak hogy egy nagyon menő múzeumot, a Tate Modernt bírtak benne összehozni, de úgy sikerült átalakítani az épületet, hogy az még pár szintet rádob a múzeum menőségére.
És amikor átsétálsz a sétáló Millenium hídon, és hátbalő a Tate streetart-plakátja, a hétvégi hömpölygő tömeg fölött rád dől a St Paul's gigantikus, fehér tömbje, melynek aljában mutatványosok lónak meg farkasnak öltözve próbálnak valami érthetetlen performance-t.
..ahol a Sohoban a sok indiai, olasz és egyéb étterem között mégiscsak meg tudod találni az igazi angol pubot is a durva húsaival meg a fish a chips-szel, meg a ciderrel és a kevésbé-szénsavas-kevésbé-hideg angol sörökkel, a nemtomanevét almás sütivel, és egy Zs-vel, akivel mindenbizonnyal a 4 óra két-háromszorosát is el tudtad volna beszélgetni (és aki nagyon szép helyen dolgozik:)
..ahol valaha egy olyan birodalmat irányítottak, ahol sosem ment le a nap (egy sri lankai politikus szerint "That's because God does not trust the British in the dark"). És a Old Royal Naval College épületei között sétálva belegondolsz, hogy innen felügyelték a hét tengert évszázadokon át, míg ma a Canary Wharf szemben kibukkanó felhőkarcolóiból teszik ugyanezt a pénzpiacokkal, ha ugyan a credit crunch el nem söpri azokat.
Aztán az obszervatórium mellől végigpásztázva a felhőkarcolókat, az új Wembleyt, és city skyline-ját, megint belegondolsz, hogy milyen lehetett innen a látvány 150 éve, amikor feltalálták a 0. hosszusági kört, amin épp állsz. A park mellett álló King's Arms pub valószinüleg már akkor is ott volt. Csak nem állt mellette vietnámi étterem.
..ahol az ingatlanárak miatt virágzik a flatsharing, és a pici lakások pici szobáiba úgy érkeznek az angolul a tenk jú szintjén álló magyarok, mint annak idején Ellis Islandre, csak innen haza is lehet menni. És egy jor velkámmal gazdagabban, de újabb az csalódás okait megint magukon kivül megtalálva vissza is mennek Füzesabonyba. A két időpont között meg folyamatosan szidják a várost, az országot, ami befogadta őket, és ahol minden szar.
De mindez téged nem érdekel, mert a te vendéglátód, aki már több, mint egy évtized one of the bestestest, lubickol, és virul, és megváltoztatja éppen az életét.
(illusztrációk a picasan.)
Az utazás gyötrelmei
Fáradtan ébredtem. Elkunyeráltam a mellettem ülő angol srác Daily Mailjét, fogalmatlanul elkezdtem olvasni az angol krikett-válogatott csapatkapitányi drámáját (volt benne könny meg sok nemangol játékos az angol válogatottból), majd kipillantottam, és elállt a lélegzetem. Alattunk hevert az Alpok Google Earth képe, ameddig a szem ellát. Felhőfoszlányok, egy-egy apró hófolt, zegzugos völgyek, kis faluk, tengerszemek, mély erdők, s mindez valószerűtlenül kristálytisztán.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy aznap reggel egy időzónával odébb hajnali 3-kor keltem; hogy a megfelelő éjszakai buszt nem intettem le, mert kómásan matattam a táskámban; s így a csatlakozásra 25 percet kellett várni a Marble Archon; ami miatt már csak az 5:10-es Stansted Express-t értem el; minek révén 6:02-kor értem a check-in területre, ahol a 6:40-es indulás miatt már lezárták a check-int, és nekem hiába nem kellett csomagot feladni, inkább megvágtak 54 fontra és feltettek a következő gépre. És elfelejtettem, hogy nyilván az én csomagomat vizsgálták át részletesen; és azt is, hogy még a reptéren sem találtam Dove csokit. Elmúlt a rezignáltság afelett is, hogy hogy vagyok képes még a beszállókártyát is elveszteni - szerencsére csak egy percre.
Ez volt a hazaút csúcspontja, ami azért nem nehéz, tekintve, hogy a fentiek a leszállás után folytatódtak: a reptéren hagyott autót most az anyós-oldalról törték fel (hiszen a vezetőoldalon már le volt dugózva), majd egy baleseti ill. egy határ-dugóba is beleszaladtam, míg végre visszaértem dolgozni.
A kiutazás ennél csak egy fokkal volt nyugisabb 4 nappal azelőtt: akkor a Ryanair 1 órát késett, éjfélre szállt le, ami miatt lemaradtam minden metróról, és az éjszakai buszokhoz nem értve, fáradtan, inkább 35 fontért kitaxiztam.
-*-*-*-*-*-*-*-
De ha az út nightmare volt (btw. miért hívják angolul a rémálmot éjjeli kancának??), a kintlét maga egy álom volt. Voltam már 2-3-szor Londonban, de nagyon nagy élmény volt ez a 3 nap. Köszönök mindent, Kriszta, kedves névnapos vendéglátóm! (és persze neked is, Orsi :)
Képek és benyomások hamarosan ugyanitt.
Egy pillanatra elfelejtettem, hogy aznap reggel egy időzónával odébb hajnali 3-kor keltem; hogy a megfelelő éjszakai buszt nem intettem le, mert kómásan matattam a táskámban; s így a csatlakozásra 25 percet kellett várni a Marble Archon; ami miatt már csak az 5:10-es Stansted Express-t értem el; minek révén 6:02-kor értem a check-in területre, ahol a 6:40-es indulás miatt már lezárták a check-int, és nekem hiába nem kellett csomagot feladni, inkább megvágtak 54 fontra és feltettek a következő gépre. És elfelejtettem, hogy nyilván az én csomagomat vizsgálták át részletesen; és azt is, hogy még a reptéren sem találtam Dove csokit. Elmúlt a rezignáltság afelett is, hogy hogy vagyok képes még a beszállókártyát is elveszteni - szerencsére csak egy percre.
Ez volt a hazaút csúcspontja, ami azért nem nehéz, tekintve, hogy a fentiek a leszállás után folytatódtak: a reptéren hagyott autót most az anyós-oldalról törték fel (hiszen a vezetőoldalon már le volt dugózva), majd egy baleseti ill. egy határ-dugóba is beleszaladtam, míg végre visszaértem dolgozni.
A kiutazás ennél csak egy fokkal volt nyugisabb 4 nappal azelőtt: akkor a Ryanair 1 órát késett, éjfélre szállt le, ami miatt lemaradtam minden metróról, és az éjszakai buszokhoz nem értve, fáradtan, inkább 35 fontért kitaxiztam.
-*-*-*-*-*-*-*-
De ha az út nightmare volt (btw. miért hívják angolul a rémálmot éjjeli kancának??), a kintlét maga egy álom volt. Voltam már 2-3-szor Londonban, de nagyon nagy élmény volt ez a 3 nap. Köszönök mindent, Kriszta, kedves névnapos vendéglátóm! (és persze neked is, Orsi :)
Képek és benyomások hamarosan ugyanitt.
Svájc, a négy nyelvű ország
A nyelvtanulós projekt keretében írtam a kanton hivatalos oldalán (Corsi per adulti) talált címnek.
Erre kaptam egy ilyen válaszlevelet:
Igen. Sikerült olaszul válaszolniuk.
Sehr geehrte meine Dame/Herren,
Ich arbeite in Riazzino, Ticino, aber ich spreche kein Italienisch - I würde sie gern lernen. Ich habe es auf Ihrem Website gesehen, dass Sie einige Sprachkurse auch in Italienisch haben. Aber die Seite zeigt jetzt nur Frühling, kein Herbst. Können Sie bitte erklären, ob Sie Italienisch Kurse auch im Herbst haben werden and mit welchem Konditionen. Mit freundlichen Grüssen,
Balazs Gorboi
Erre kaptam egy ilyen válaszlevelet:
Egregio signore,
anche in autunno ci saranno corsi di italiano.
Il nuovo programma sarà pronto a metà agosto. Se ci indica il suo indirizzo postale gliene manderemo una copia.
Cordiali saluti, Il segretariato
Silva Trosi
Corsi per adulti
tel. 091/814 34 52
Igen. Sikerült olaszul válaszolniuk.
"Calvin Klein is no friend of mine"
(...)
We got all the lines, and all the rhymes
We don't drive dimes, and we don't do crimes
We bake a little cake with Duncan Hines
And never wear those pants they're callin'Calvin Klein
Cause Calvin Klein's no friend of mine
Don't want nobody's name on my behind
It's Lee on my leg, sneakers on my feet
D by my side, and Jay with the beat
(...)
Run-DMC: Rock Box (1984)
Mellesleg Duncan Hines a '30-as években egy Michelin Guide jellegű könyvet írt a feleségével az amerikai éttermekről, akkor ugyanis még nem terjedtek el a nagy láncok. Ahogy a Michelin csillagoknál, ott is nagy presztizst jelentett a "Recommended by Duncan Hines" felirat.
Aztán élete végén, az 50-es években egy csomó más kajás iparágba is diverzifikált, ill. licencelte a nevét, melyek közül az egyik a süti gyártás.
(forrás: wikipedia as usual)
Duncan Hines Kentuckyban született, pontosabban Bowling Greenben, ahol a Corvette-eket is gyártják, s ahol én is megnéztem annak idején a Corvette múzeumot. Mindenesetre vicces lenne venni egy Corvette-et. Csak sajnos meg kellene venni hozzá az Öböl egyik kisebb államát is.
Ja, ez az egész egyébként onnan indult, hogy munkába biciklizés közben hallgatom a kiváló "Aranykor" c. mixet, amiben a House of Pain - On Point (1994) c. számában azt mondja:
That’s how I’m rollin’
Calvin klein’s
No friend of mine
So I don’t like marky
Or the monarchy
Don’t start me up like a rollin’ stone
I leave you sulkin’
Like macaulay culkin
In home alone
So get a grip
Like stephen tyler
I used to trip
With the divine styler
I luv 'ip-'op music :)
Kor
Elég öreg vagyok, hogy örüljek, ha 4 évvel fiatalabbnak néznek? Remélem, hogy még nem.
De miután egy 19 éves lány tette, azt hiszem mégis inkább örülök neki. :)
De miután egy 19 éves lány tette, azt hiszem mégis inkább örülök neki. :)
Globalizáció
Az indiai Samit, globális finance manager, ma végre megérkezett állomáshelyéről, Chicagoból. A svájci központban az európai finance manager, az olasz Antonio fogadta, írja ezt a magyar Balázs, aki...
Még idevág, hogy a minap meglepve láttam, hogy az elmúlt félévben St. Helena-ra is szállítottunk termékeket, ami a világ egyik legeldugottabb helye - több, mint 2000km-re van bármilyen szárazföldtől, magának a főszigetnek reptere is csak 2012-re lesz. Megfontolandó lenne ezek után meglátogatni, ha lenne rajta valami Napoleon emlékein, és pár, a kihalás elől esélytelenül menekülő, csak helyben megtalálható növényfajon kívül. Ja, és raboskodott itt valaha 3 bahreini herceg is.
Továbbá itt a legnagyobb az előfordulásuk a Jehova tanúinak: minden 29. ember tanú. Pontosan 129-en.
Még idevág, hogy a minap meglepve láttam, hogy az elmúlt félévben St. Helena-ra is szállítottunk termékeket, ami a világ egyik legeldugottabb helye - több, mint 2000km-re van bármilyen szárazföldtől, magának a főszigetnek reptere is csak 2012-re lesz. Megfontolandó lenne ezek után meglátogatni, ha lenne rajta valami Napoleon emlékein, és pár, a kihalás elől esélytelenül menekülő, csak helyben megtalálható növényfajon kívül. Ja, és raboskodott itt valaha 3 bahreini herceg is.
Továbbá itt a legnagyobb az előfordulásuk a Jehova tanúinak: minden 29. ember tanú. Pontosan 129-en.
Motivációk
Nagyon-nagyon sürgősen meg kell tanulnom olaszul. Mondjuk holnapra.
Az nem lehet, h az új pénztáros lánnyal ne tudjak szóbaelegyedni :)
Az nem lehet, h az új pénztáros lánnyal ne tudjak szóbaelegyedni :)
How I met.. S2E01-04
Nem vagyok egy sorozatember, de hamár wuhen megdobott ezzel a how I met-tel, kipróbáltam.
A Definitely, maybe bejött moziban, gondoltam az azonos alaphelyzetű sorozat is jó lesz.
Sztori: Ted meséli 2030 körül a tinédzser gyermekeinek, hogy találkozott az anyjukkal
(hence the titel) 2006 körül. De ez csak ürügy arra, h egy 5 szereplős (2 pár, meg egy haver) romsitcomot dobjanak össze a készítők. A filmmel ellentétben ugyanis itt kb. sose fogunk a sztori végére elérni. (-) Én is imádok részletesen mesélni, de ez akkor is sok. Persze, tudom, ez sorozat, nézett, ezért ki kell tartson min. 7 szezonig.
Nos:
+ vannak mosolyogtató poénok
+ eyecandy
- gépi nevetés
- a gépből időszakos kifolyó cukormáz kurvára ragad, és nehéz felmosni
verdict:
Bár nem egy Scrubs, tv helyett jó lesz.
A Definitely, maybe bejött moziban, gondoltam az azonos alaphelyzetű sorozat is jó lesz.
Sztori: Ted meséli 2030 körül a tinédzser gyermekeinek, hogy találkozott az anyjukkal
(hence the titel) 2006 körül. De ez csak ürügy arra, h egy 5 szereplős (2 pár, meg egy haver) romsitcomot dobjanak össze a készítők. A filmmel ellentétben ugyanis itt kb. sose fogunk a sztori végére elérni. (-) Én is imádok részletesen mesélni, de ez akkor is sok. Persze, tudom, ez sorozat, nézett, ezért ki kell tartson min. 7 szezonig.
Nos:
+ vannak mosolyogtató poénok
+ eyecandy
- gépi nevetés
- a gépből időszakos kifolyó cukormáz kurvára ragad, és nehéz felmosni
verdict:
Bár nem egy Scrubs, tv helyett jó lesz.
Kedvenc.Most: Brains feat Harcsa Vera - Pills to take
Balaton Soundos kiváló zárókoncert óta (ez a blog lemaradt a Soundról, így már nincs retrospektív beszámoló sem ám) rákattantantam a Brainsre, és magamhoz képest ronggyá hallgattam az utolsó albumot. Igen, voltaképpen ez csak fél album, mert a számok fele csak mix, de így is folyton Top shotta-t, I love my sensimilla-t, Love is a biology-t kell hallgatnom, de leginkább Pills to take-et.
Ugyan ez a legkevésbé Brainses szám, de van benne Harcsa Vera, és nagyon fülbemászó. Basszus majdnem annyi már a playcountja, mint a Paper Planes-nek...
Brains feat. Harcsa Vera - Pill to take
Ugyan ez a legkevésbé Brainses szám, de van benne Harcsa Vera, és nagyon fülbemászó. Basszus majdnem annyi már a playcountja, mint a Paper Planes-nek...
Brains feat. Harcsa Vera - Pill to take
Let's Roll!
Nem ígérek semmit (már a véren, verejtéken és könnyeken kívül). Miután nem vagyok egy nagyon állhatatos valaki, lehet, hogy alig pár hetet fog élni ez a blog.
De lehet, h nem. Time will tell.
De lehet, h nem. Time will tell.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
