Szinészet

Ez egy olyan hétvége volt.. Amiket utálok, mert elmegy anélkül, hogy csináltam volna valami értelmeset. Ez a párfokos szakadó eső nagyon rám tud ülni, és ilyenkor nagyon tudom utálni magam, hogy nem állok ellen ennek a nyomásnak. Na, de most itt abba is fejezem a rinyát - kedves olvasók, ezúttal megmenekültök ettől (L nem, hamár felhívott :), mégpedig egy filmnek hála. A Frost/Nixon-nak.

Nem kell különösebben ismerni az amerikai történelmet, hogy ismerjük Richard Nixon nevét. Az USA 37. elnöke az, akinek a révén még a mai Magyarországon is minden politikai botrányt valamilyen gate-nek hívnak; s aki az első -gate, a Watergate miatt az egyetlen lemondott elnök az amerikai történelemben. A lemondás azonban - ahogy az politikuséknál lenni szokott - nem járt automatikus beismeréssel. Jó három év kellett, mire ez megtörtént egy televíziós interjú keretében, amit viszont váratlanul nem valamelyik nagy amerikai mélyriporternek adott, hanem egy angol showmannek. Erről az interjúról szól a film.

Ron Howard (Egy csodálatos elméért már Oscar díjas), aki olyan neveket megelőzve lett a film rendezője, mint Scorsese vagy Sam Mendes, egy Londonban már sikeres színpadi darabot vitt filmre ragaszkodva annak két főszereplőjéhez: Frank Langella-hoz (Nixon) és Michael Sheenhez (David Frost). A téma és a színpadi forrás miatt nem gyors a film, de engem az elsőtől az utolsó percig lekötött. Az expozícióban jól megismerük David Frostot, a klasszikus médiasztárt, nagyvilági playboyt, aki vissza akar jutni a népszerűség csúcsára, a showbiz hazájában, Amerikában is. Mi sem könnyebb ennél, mint elkapni a létező legnagyobb témát, a bukott elnököt. A hiper-magabiztos Frostot persze nem rettenti vissza, mekkora falatról van szó - mint a rajzfilmekben a dollárjel, szinte látszik a szemében a jövőbeli siker ígérete. Pedig lenne mitől tartania, mert Nixon elképesztően edzett, dörzsölt és egyáltalán nem megtört. Mitöbb, ki nem állhatja a tétlenséget, s visszavágyik kaliforniai számüzetéséből DC-be.

És a film kb. közepétől elindul a négy részes interjú, és megértjük, miért volt fontos ragaszkodni ehhez a két színészhez. A szuper-közelikben süt, ahogy mindketten 110%-ig benne vannak a szerepükben. Itt már nem csak a mozdulatokról, a mimikáról van szó, hanem szinte a ráncokról, az erekről. A szemekről persze nem is beszélve.

Langella Nixonjához csak Daniel Day-Lewis There will blood-ban való szerepe fogható. Nem kell megismernünk mit tett és mit nem Nixon elnökként. Látjuk, ahogy magabiztosan és kényelmesen nyeregben van, ahogy kisujjból, apró trükkökkel rendezi le képességeihez mérten sokat markoló kihívóját. Ahogy szinte érzi, közel van a nagy visszatérés. De látjuk, ahogy részegen legbelsőbb motivációit is kiadja, hogy aztán ez vezessen a vesztéhez. S látjuk, amikor megtörten álldogál csodálatos kaliforniai villája tornácán. De persze Langellanak is a történelmi összeomlás a csúcspont, amit valóban történelmi lehetett látni a TV-ben annak idején.

Eközben Michael Sheen is kijátssza karakterét, amikor először szembesül, kivel is ül szemben. Látni zavart szemein, mennyire nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, mennyire elbizonytalanodik, miközben a pénzügyi nyomás is erősödik a hátországból. Először nem hajlandó tudomásul venni, hogy mennyire a bukás felé halad, és ezzel az erővel propaganda filmet is készíthetne az Elnöknek. Inkább hárít, és partizással fedi el maga elől is a problémákat. De aztán, ahogy igazán nyomás alá kerül, amikor a bukás már kézzel fogható közelségben van, pont Nixon löki ki, és indítja el a győzelem felé. A győzelem felé, amit aztán ugyanolyan felszínes showbiz sztárként kezel, mint amilyen azelőtt is volt.

A film nem elsősorban a politikáról szól. Ez nem a Good Night, Good Luck, bármennyire is hasonlít rá első blikkre. Ez három dimenziós emberekről szól; bármennyire is elcsépelt, de drámákról. És a TV hatalmáról, sőt akár tárgyalástechnikáról is.
Ami rosszat elmondhatok az az áldokumentarista forma, ami miatt a mellékszereplők mintegy szájba rágnak bizonyos helyzeteket. Erre nem volt szükség, de engem nem zavart különösebben.

Nagyon ütős film, és igazán sajnálni fogom, hogy Heath Ledger miatt Langella nem fog Oscart kapni.

(Ja, és már megint Rebecca Hall, ahogy a Vicky Cristina Barcelonában is... Készen vagyok tőle :)