Soundtrack to real life

Déli 12:15 volt, amikor kiléptem az irodaházból az utcára. Sötét volt, olyan acélkék minden. Aberdeeni idő volt. Bár még nem jártam ott, biztos vagyok benne, hogy az év egy meglepően jelentős részében ilyen az idő ott. Persze csak ha jó idő van. Mert ha rossz, akkor felerősödik a szél is :) Én mégis nagyon szeretnék már eljutni oda, meg egyáltalán Skóciába, és el is fogok Zs-vel vagy E-vel, akik már külön-külön is kapacitáltak, vagy valamilyen más betűvel.

Szóval olyan aberdeeni idő volt, ahogy az arcomat megcsapta a finom, hűvös eső-permet. És akkor megnyomtam a gombot a zsinóron, és a fülemben elindult a Dark Captain Light Captain: Miracle Kicker c. albuma. Na nem, a kelet-londoni Kapitányok nem fogják forradalmasítani a zenét gitáros, éneklős indie-jükkel, de a számoktól hirtelen valahogy egy filmben éreztem magam. (Mondjuk azt is mondja a last.fm-es oldaluk, hogy "Their music is influenced by atmospheres, the quest for a killer vocal harmony and a constant desire to make their hearts beat ever so slightly faster than normal.")

Gondolom sokakkal fordult elő már ilyen, hogy a fülében valamilyen zenével az utca zajai már alig szűrödtek be, és úgy érezte, hogy az utca képei, az ide-oda siető emberek egy film részét képezik, és a zene meg a film gondosan kiválasztott zenéje. A filmnek lehet aztán az az ismeretlen lány a főszereplője, aki épp hogy eléri a villamost, vagy a srác, aki bekanyarodik az autójával a sarkon, vagy épp a hallgató, te magad, amint átsétálsz a Szabadság hídon (egy ilyen élmény egyetemista koromból mélyen belém ivódott) mindegy is, a lényeg a hangulat, a zene és a kép tökéletes illeszkedése, egysége.

Márpedig ilyesmire csak mintegy 30 éve van lehetőség, mert a Sony 1979-ben mutatta be az első Walkmant. Az egyik alapító, Morita elnök úr ugyanis operát akart hallgatni a hosszú repülőútjain.
Emlékszem, én is mennyit gyötörtem az Aiwamat, pl. amikor egy héten át valami rettenetes techno volt a fülemben miközben történelmet tanultam a felvételire készülve a nyaralónkban a tavaszi szünetben.

De valójában nem a Sony találta ki a hordozható zenét. Még csak a szabadalom sem az övék volt, amikor megjelentették a Walkmant, mert a német-brazil származású Andreas Pavel hét évvel azelőtt már csinált egy ilyen készüleket Stereobelt néven. (Igazán pénzt, mintegy 10 millió dollárt, a Sonytól persze csak évtizedes pereskedés után kapott 2003-ban..)

Andreas Pavel 1972 februárjában, St. Moritzi erdőkben nyomta meg először a play gombot, és a Duane Allman és Herbie Mann: Push Push c. száma volt az első, amit meghallgatott. Ahogy nézte a gyönyörű tájat (St. Moritz tényleg fantasztikus hely), a finom hóesést, és hallgatta a zenét (ami szerintem egyáltalán nem illik a szituhoz, de mindegy), szinte lebegő érzés kerítette hatalmába. Tudta, ez a valami "the means to multiply the aesthetic potential of any situation".

A Stereobeltről azt mondta, hogy "add a soundtrack to real life".

Epilógus: Pavel hiába keresett meg az ötletével olyan cégeket, mint az ITT, Grundig, Yamaha vagy a Philips, csak visszautasítást kapott. Azt mondták, az emberek sosem lesznek olyan hülyék, hogy utcán fülhallgatóval rohangáljanak.

(forrás: wikipedia, as usual és nytimes)