(vigyázat, vorsicht, caution, attenzione, személyes bejegyzés következik!)
Meg kell tanulnom, hogy az érdekesek sokszor köcsögök (najó, sokszor csak szimplán hülyék), míg Másoknak meg kell tanulniuk, hogy nem csak a köcsögök érdekesek.
Én szeretném remélni, hogy - visszaesésekkel, de - lassanként megtanulom.
És a Mások is egyszer meg fogják tanulni. De lehet, hogy már túl későn.
Bolond világ - dec. 21-22.
Ferihegy 2, csomagváró.
b: "Ne haragudjon, nem találok csomagtologató kocsit. Nem tudná megmondani merre vannak?"
Hordár feliratú, kék overálban várakozó középkorú ember: "Nincsen. Sztrájk van."
b: "Most már az alamíniumból készült kocsik is sztrájkba léptek?"
Hordár: "Nem, nem lehet áthozni őket a biztonságiakon."
--------------------------------------------------------------
Hétfő reggel, 47-es villamos. Zenehallgatás hangosan. A szemben ülő lány is. Lábával dobol a földön. A villamosvezető (VV) valamint mond - fülhallgatót kivesz.
VV: "Jobbra egy sárga-fekete kombiné látható. Csinos darab, nem is olyan régen került beszerzésre."
Fülhallgató vissza, biztos rosszul értettem. Vagy álmodtam. Körbenézek - az embereken semmi reakció. Biztos képzelődtem. Egy megállóval később:
VV: "Hagy köszönjem meg a hatékony le és felszállást!" "A következő megállóban a leszállás jobb oldalon lesz, csak hogy kiegyensúlyozzuk az előző megállót."
Egy kicsivel később:
VV: "A következő megállóban már kisebb tömeg várakozik. De ez egy barátságos tömeg, nem olyan mint a Kossuth téren, semmi agresszivitás nincs a villamosra várokozó barátságos emberekben."
--------------------------------------------------------------
Zs: "Annyira jó! A legközelebbi koncertre most már biztos elmegyek!"
b: "Tök jó - akkor ugye feljössz szombaton? Pont van egy koncert!"
Zs: "Ne korlátozz!"
(ok, Zs azóta belátta, h hülye volt)
b: "Ne haragudjon, nem találok csomagtologató kocsit. Nem tudná megmondani merre vannak?"
Hordár feliratú, kék overálban várakozó középkorú ember: "Nincsen. Sztrájk van."
b: "Most már az alamíniumból készült kocsik is sztrájkba léptek?"
Hordár: "Nem, nem lehet áthozni őket a biztonságiakon."
--------------------------------------------------------------
Hétfő reggel, 47-es villamos. Zenehallgatás hangosan. A szemben ülő lány is. Lábával dobol a földön. A villamosvezető (VV) valamint mond - fülhallgatót kivesz.
VV: "Jobbra egy sárga-fekete kombiné látható. Csinos darab, nem is olyan régen került beszerzésre."
Fülhallgató vissza, biztos rosszul értettem. Vagy álmodtam. Körbenézek - az embereken semmi reakció. Biztos képzelődtem. Egy megállóval később:
VV: "Hagy köszönjem meg a hatékony le és felszállást!" "A következő megállóban a leszállás jobb oldalon lesz, csak hogy kiegyensúlyozzuk az előző megállót."
Egy kicsivel később:
VV: "A következő megállóban már kisebb tömeg várakozik. De ez egy barátságos tömeg, nem olyan mint a Kossuth téren, semmi agresszivitás nincs a villamosra várokozó barátságos emberekben."
--------------------------------------------------------------
Zs: "Annyira jó! A legközelebbi koncertre most már biztos elmegyek!"
b: "Tök jó - akkor ugye feljössz szombaton? Pont van egy koncert!"
Zs: "Ne korlátozz!"
(ok, Zs azóta belátta, h hülye volt)
Karácsony
Dec. 24. van és idén jelentősen kisebb a karácsonyi hangulatom, mint tavaly volt. Pedig tavaly már szintén all-time-low volt. Ha ez így megy tovább, egy pár év múlva már bejelentést fogok tenni fényszennyezésért a karácsonyi fények felkapcsolása idején.
Ettől függetlenül természetesen Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánok a kedves olvasóknak, és mindenkinek aki szereti. Sőt, a jövő évre akár kívánhatnám azt is, hogy "Gesundheit und Erfolg!", ahogy egyik kedves német kollégámtól kaptam. (Azért mégiscsak van ebben a nyelvben valami..)
Igyekezni fogok egy kicsit többet postolni, mert sok az elmaradás, de a két ünnep között megint kemény lesz - jó és rossz értelemben is. Így a régóta tervezett mixtape(-ek) minden bizonnyal ezúttal is tovább csúsznak.
Ettől függetlenül természetesen Boldog Karácsonyt és Boldog Új Évet kívánok a kedves olvasóknak, és mindenkinek aki szereti. Sőt, a jövő évre akár kívánhatnám azt is, hogy "Gesundheit und Erfolg!", ahogy egyik kedves német kollégámtól kaptam. (Azért mégiscsak van ebben a nyelvben valami..)
Igyekezni fogok egy kicsit többet postolni, mert sok az elmaradás, de a két ünnep között megint kemény lesz - jó és rossz értelemben is. Így a régóta tervezett mixtape(-ek) minden bizonnyal ezúttal is tovább csúsznak.
A fösvény, a lé, nomeg a keresztrejtvény
Antonio a múlt héten egy újságot lobogtatva jött be hozzám: egy keresztrejtvény megfejtését akarta megmutatni.
Ez nem egy átlagos keresztrejtvény volt. Állítása szerint a 60 milliós ország lakosságának két teljes évébe telt míg sikerült megfejteni. (Ezt persze a szokásos calabriai túlzásnak veszem.) Itt kell megjegyezni, hogy az olaszok (vagy legalábbis egy részük) teljesen rá van kattanva a keresztrejtvényekre, s az az ember, aki a legkeményebbeket készíti, valóságos sztár. Még az irodában is mindenki ismerte a nevét.
Szóval az orrom alá dugja, én meg nem értem, minek. Hogy a fenébe fogok ebből egy szót is érteni. Csakhogy a 47-es vízszintesnél pontosan ezt olvasom:
OLCSOHUSNAKHIGALEVE
Nyilván dőltem a röhögéstől. Erre nem számítottam.
A definició ez volt: "Sostiene che non si puó ottenere un prodotto soddisfacente se la risorse sono mediocri, in un remoto possedimento degli avari" ami magyarul valami olyasmit jelent, hogy "gyenge (rossz) alapanyagokból (forrásból) nem lesz megfelelő termék (eredmény) - ahogy mondják a régi avarok földjén". Külön nehezítés, hogy a "földjén", az nincs benne, viszont az avari azt is jelenti, hogy fösvény, miközben a nép nevére vonatkozó jelentése (amikor amúgy a hangsúly az első szótagon van, s nem a másodikon) szinte senkinek nem ugrik be, hiszen az avarok nem nagyon kerülnek szóba nap mint nap.
Mindenesetre szerintem ez meglehetős geciség volt a feladvány készítőjétől. Én is csinálhatnék olyan keresztrejtvényt, amit teleraknék pamíri tadzsik szólás-mondásokkal, amikre ráadásul csak áttételesen utalnék, és marha büszke lehetnék magamra, hogy senki nem bírja megfejteni Pesten. De az olaszok máshogy gondolkodnak, egyáltalán nem voltak felháborodva.
(Az érdeklődők számára ez a feladvány, s ez a megfejtés, magyarázatokkal.)
De végülis mi a kapcsolat az ősi nép és kapzsi ember között? Tán az avarok híresen kapzsi emberek voltak?
Nyilván nem, úgyhogy sajnos nincs jó sztori. Az avarus az avere igéből jön, ami az olaszban már birtokolni, a latinban még kívánni volt.
De hogy ezen a késői órán még ne hagyjam abba itt, a fösvény elsődleges angol fordítása miser (bár egyébként az avaricious is játszik). Namármost a misert én pl. még nem nagyon használtam (mert elhalt a szókincsem), a miserable-t annál inkább. Milyen jó már, ahogy a két szó kapcsolata mutatja, hogy a fösvények általában szarul érzik magukat.
Ez nem egy átlagos keresztrejtvény volt. Állítása szerint a 60 milliós ország lakosságának két teljes évébe telt míg sikerült megfejteni. (Ezt persze a szokásos calabriai túlzásnak veszem.) Itt kell megjegyezni, hogy az olaszok (vagy legalábbis egy részük) teljesen rá van kattanva a keresztrejtvényekre, s az az ember, aki a legkeményebbeket készíti, valóságos sztár. Még az irodában is mindenki ismerte a nevét.
Szóval az orrom alá dugja, én meg nem értem, minek. Hogy a fenébe fogok ebből egy szót is érteni. Csakhogy a 47-es vízszintesnél pontosan ezt olvasom:
OLCSOHUSNAKHIGALEVE
Nyilván dőltem a röhögéstől. Erre nem számítottam.
A definició ez volt: "Sostiene che non si puó ottenere un prodotto soddisfacente se la risorse sono mediocri, in un remoto possedimento degli avari" ami magyarul valami olyasmit jelent, hogy "gyenge (rossz) alapanyagokból (forrásból) nem lesz megfelelő termék (eredmény) - ahogy mondják a régi avarok földjén". Külön nehezítés, hogy a "földjén", az nincs benne, viszont az avari azt is jelenti, hogy fösvény, miközben a nép nevére vonatkozó jelentése (amikor amúgy a hangsúly az első szótagon van, s nem a másodikon) szinte senkinek nem ugrik be, hiszen az avarok nem nagyon kerülnek szóba nap mint nap.
Mindenesetre szerintem ez meglehetős geciség volt a feladvány készítőjétől. Én is csinálhatnék olyan keresztrejtvényt, amit teleraknék pamíri tadzsik szólás-mondásokkal, amikre ráadásul csak áttételesen utalnék, és marha büszke lehetnék magamra, hogy senki nem bírja megfejteni Pesten. De az olaszok máshogy gondolkodnak, egyáltalán nem voltak felháborodva.
(Az érdeklődők számára ez a feladvány, s ez a megfejtés, magyarázatokkal.)
De végülis mi a kapcsolat az ősi nép és kapzsi ember között? Tán az avarok híresen kapzsi emberek voltak?
Nyilván nem, úgyhogy sajnos nincs jó sztori. Az avarus az avere igéből jön, ami az olaszban már birtokolni, a latinban még kívánni volt.
De hogy ezen a késői órán még ne hagyjam abba itt, a fösvény elsődleges angol fordítása miser (bár egyébként az avaricious is játszik). Namármost a misert én pl. még nem nagyon használtam (mert elhalt a szókincsem), a miserable-t annál inkább. Milyen jó már, ahogy a két szó kapcsolata mutatja, hogy a fösvények általában szarul érzik magukat.
Szinészet
Ez egy olyan hétvége volt.. Amiket utálok, mert elmegy anélkül, hogy csináltam volna valami értelmeset. Ez a párfokos szakadó eső nagyon rám tud ülni, és ilyenkor nagyon tudom utálni magam, hogy nem állok ellen ennek a nyomásnak. Na, de most itt abba is fejezem a rinyát - kedves olvasók, ezúttal megmenekültök ettől (L nem, hamár felhívott :), mégpedig egy filmnek hála. A Frost/Nixon-nak.
Nem kell különösebben ismerni az amerikai történelmet, hogy ismerjük Richard Nixon nevét. Az USA 37. elnöke az, akinek a révén még a mai Magyarországon is minden politikai botrányt valamilyen gate-nek hívnak; s aki az első -gate, a Watergate miatt az egyetlen lemondott elnök az amerikai történelemben. A lemondás azonban - ahogy az politikuséknál lenni szokott - nem járt automatikus beismeréssel. Jó három év kellett, mire ez megtörtént egy televíziós interjú keretében, amit viszont váratlanul nem valamelyik nagy amerikai mélyriporternek adott, hanem egy angol showmannek. Erről az interjúról szól a film.
Ron Howard (Egy csodálatos elméért már Oscar díjas), aki olyan neveket megelőzve lett a film rendezője, mint Scorsese vagy Sam Mendes, egy Londonban már sikeres színpadi darabot vitt filmre ragaszkodva annak két főszereplőjéhez: Frank Langella-hoz (Nixon) és Michael Sheenhez (David Frost). A téma és a színpadi forrás miatt nem gyors a film, de engem az elsőtől az utolsó percig lekötött. Az expozícióban jól megismerük David Frostot, a klasszikus médiasztárt, nagyvilági playboyt, aki vissza akar jutni a népszerűség csúcsára, a showbiz hazájában, Amerikában is. Mi sem könnyebb ennél, mint elkapni a létező legnagyobb témát, a bukott elnököt. A hiper-magabiztos Frostot persze nem rettenti vissza, mekkora falatról van szó - mint a rajzfilmekben a dollárjel, szinte látszik a szemében a jövőbeli siker ígérete. Pedig lenne mitől tartania, mert Nixon elképesztően edzett, dörzsölt és egyáltalán nem megtört. Mitöbb, ki nem állhatja a tétlenséget, s visszavágyik kaliforniai számüzetéséből DC-be.
És a film kb. közepétől elindul a négy részes interjú, és megértjük, miért volt fontos ragaszkodni ehhez a két színészhez. A szuper-közelikben süt, ahogy mindketten 110%-ig benne vannak a szerepükben. Itt már nem csak a mozdulatokról, a mimikáról van szó, hanem szinte a ráncokról, az erekről. A szemekről persze nem is beszélve.
Langella Nixonjához csak Daniel Day-Lewis There will blood-ban való szerepe fogható. Nem kell megismernünk mit tett és mit nem Nixon elnökként. Látjuk, ahogy magabiztosan és kényelmesen nyeregben van, ahogy kisujjból, apró trükkökkel rendezi le képességeihez mérten sokat markoló kihívóját. Ahogy szinte érzi, közel van a nagy visszatérés. De látjuk, ahogy részegen legbelsőbb motivációit is kiadja, hogy aztán ez vezessen a vesztéhez. S látjuk, amikor megtörten álldogál csodálatos kaliforniai villája tornácán. De persze Langellanak is a történelmi összeomlás a csúcspont, amit valóban történelmi lehetett látni a TV-ben annak idején.
Eközben Michael Sheen is kijátssza karakterét, amikor először szembesül, kivel is ül szemben. Látni zavart szemein, mennyire nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, mennyire elbizonytalanodik, miközben a pénzügyi nyomás is erősödik a hátországból. Először nem hajlandó tudomásul venni, hogy mennyire a bukás felé halad, és ezzel az erővel propaganda filmet is készíthetne az Elnöknek. Inkább hárít, és partizással fedi el maga elől is a problémákat. De aztán, ahogy igazán nyomás alá kerül, amikor a bukás már kézzel fogható közelségben van, pont Nixon löki ki, és indítja el a győzelem felé. A győzelem felé, amit aztán ugyanolyan felszínes showbiz sztárként kezel, mint amilyen azelőtt is volt.
A film nem elsősorban a politikáról szól. Ez nem a Good Night, Good Luck, bármennyire is hasonlít rá első blikkre. Ez három dimenziós emberekről szól; bármennyire is elcsépelt, de drámákról. És a TV hatalmáról, sőt akár tárgyalástechnikáról is.
Ami rosszat elmondhatok az az áldokumentarista forma, ami miatt a mellékszereplők mintegy szájba rágnak bizonyos helyzeteket. Erre nem volt szükség, de engem nem zavart különösebben.
Nagyon ütős film, és igazán sajnálni fogom, hogy Heath Ledger miatt Langella nem fog Oscart kapni.
(Ja, és már megint Rebecca Hall, ahogy a Vicky Cristina Barcelonában is... Készen vagyok tőle :)
Nem kell különösebben ismerni az amerikai történelmet, hogy ismerjük Richard Nixon nevét. Az USA 37. elnöke az, akinek a révén még a mai Magyarországon is minden politikai botrányt valamilyen gate-nek hívnak; s aki az első -gate, a Watergate miatt az egyetlen lemondott elnök az amerikai történelemben. A lemondás azonban - ahogy az politikuséknál lenni szokott - nem járt automatikus beismeréssel. Jó három év kellett, mire ez megtörtént egy televíziós interjú keretében, amit viszont váratlanul nem valamelyik nagy amerikai mélyriporternek adott, hanem egy angol showmannek. Erről az interjúról szól a film.
Ron Howard (Egy csodálatos elméért már Oscar díjas), aki olyan neveket megelőzve lett a film rendezője, mint Scorsese vagy Sam Mendes, egy Londonban már sikeres színpadi darabot vitt filmre ragaszkodva annak két főszereplőjéhez: Frank Langella-hoz (Nixon) és Michael Sheenhez (David Frost). A téma és a színpadi forrás miatt nem gyors a film, de engem az elsőtől az utolsó percig lekötött. Az expozícióban jól megismerük David Frostot, a klasszikus médiasztárt, nagyvilági playboyt, aki vissza akar jutni a népszerűség csúcsára, a showbiz hazájában, Amerikában is. Mi sem könnyebb ennél, mint elkapni a létező legnagyobb témát, a bukott elnököt. A hiper-magabiztos Frostot persze nem rettenti vissza, mekkora falatról van szó - mint a rajzfilmekben a dollárjel, szinte látszik a szemében a jövőbeli siker ígérete. Pedig lenne mitől tartania, mert Nixon elképesztően edzett, dörzsölt és egyáltalán nem megtört. Mitöbb, ki nem állhatja a tétlenséget, s visszavágyik kaliforniai számüzetéséből DC-be.
És a film kb. közepétől elindul a négy részes interjú, és megértjük, miért volt fontos ragaszkodni ehhez a két színészhez. A szuper-közelikben süt, ahogy mindketten 110%-ig benne vannak a szerepükben. Itt már nem csak a mozdulatokról, a mimikáról van szó, hanem szinte a ráncokról, az erekről. A szemekről persze nem is beszélve.
Langella Nixonjához csak Daniel Day-Lewis There will blood-ban való szerepe fogható. Nem kell megismernünk mit tett és mit nem Nixon elnökként. Látjuk, ahogy magabiztosan és kényelmesen nyeregben van, ahogy kisujjból, apró trükkökkel rendezi le képességeihez mérten sokat markoló kihívóját. Ahogy szinte érzi, közel van a nagy visszatérés. De látjuk, ahogy részegen legbelsőbb motivációit is kiadja, hogy aztán ez vezessen a vesztéhez. S látjuk, amikor megtörten álldogál csodálatos kaliforniai villája tornácán. De persze Langellanak is a történelmi összeomlás a csúcspont, amit valóban történelmi lehetett látni a TV-ben annak idején.
Eközben Michael Sheen is kijátssza karakterét, amikor először szembesül, kivel is ül szemben. Látni zavart szemein, mennyire nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel, mennyire elbizonytalanodik, miközben a pénzügyi nyomás is erősödik a hátországból. Először nem hajlandó tudomásul venni, hogy mennyire a bukás felé halad, és ezzel az erővel propaganda filmet is készíthetne az Elnöknek. Inkább hárít, és partizással fedi el maga elől is a problémákat. De aztán, ahogy igazán nyomás alá kerül, amikor a bukás már kézzel fogható közelségben van, pont Nixon löki ki, és indítja el a győzelem felé. A győzelem felé, amit aztán ugyanolyan felszínes showbiz sztárként kezel, mint amilyen azelőtt is volt.
A film nem elsősorban a politikáról szól. Ez nem a Good Night, Good Luck, bármennyire is hasonlít rá első blikkre. Ez három dimenziós emberekről szól; bármennyire is elcsépelt, de drámákról. És a TV hatalmáról, sőt akár tárgyalástechnikáról is.
Ami rosszat elmondhatok az az áldokumentarista forma, ami miatt a mellékszereplők mintegy szájba rágnak bizonyos helyzeteket. Erre nem volt szükség, de engem nem zavart különösebben.
Nagyon ütős film, és igazán sajnálni fogom, hogy Heath Ledger miatt Langella nem fog Oscart kapni.
(Ja, és már megint Rebecca Hall, ahogy a Vicky Cristina Barcelonában is... Készen vagyok tőle :)
Egy kis napfény novemberben vol. 2
Tudom, már régen december van, de egy héttel ezelőtt, amikor a Művésznővel és K-val megnéztük az új Woody Allen filmet, még épp november volt.
A Vicky, Cristina, Barcelona nem filmtörténeti alkotás. Nincs benne borzongató katarzis, nem röhögtem hülyére magam közben, nem kellett a karfát görcsösen fogva izgulni, és természetesen nem kellett a szememet össze-vissza kapkodni a sok lövedék után. Mondjuk ezeket nem is várja el az ember egy Woody Allen-filmtől (a mosolygást azért igen).
Amit kapunk, azok szépen felskiccelt, magukat kereső, fiatal személyiségek zavaros élethelyzetekbe, emberi kapcsolatokba dobva, ahol tesztelhetik a személyiségük különböző oldalait. És kapunk egy olyan konklúziót, amit lehet kritizálni, hogy nem is konklúzió (ld. Művésznő véleménye), pedig érdemes elgondolkozni rajta, beszélgetni róla. Meg csinos, fiatal szinésznőket, sármos Javier Bardemet (basszus ez a fickó nemrég még a filmtörténelem egyik legdurvább gyilkosa volt..) is kapunk, és legfőképp nyári Barcelonát, katalán és spanyol kultúrát.
Pont az utóbbi miatt a cím, mert akárhogyan is, már ezért megéri rá beülni egy sötét novemberi (najó, mostmár decemberi) vasárnap délután/estén.
A jeleneteket nézve, a hangulatokat ízlelgetve morfondíroztam azon, hogy mennyi közös vonás van a spanyol (sorry, katalán) mediterrán kultúra és az olasz között. A mediterrán sunshine, a tenger, az életforma nagyon sokat meghatároz, valahogy mégis érezhetően mások.
Mindezen persze úgy spekulálok, hogy nem, még Barcelonában sem jártam, mi több, nem léptem még az Ibériai-félszigetre, at all. Öreg hiba.
Olasz kollégáim szerint általában mindenből az olasz a legjobb (Antonio mindig meg is tudja nevezni pontosan azt a várost, ahol megkaphatom a legjobbat), de legalábbis valahol Itáliában fedezték fel, találták ki eredetileg. Éppen ezért nehezen képzelhető el, hogy ők igazán önszántukból külföldön éljenek (az isten szerelmére, még egy jó kávét sem tudnak venni külföldön..). Az egyetlen kivétel Barcelona. Oda bármelyikük azonnal csomagolna. Szóval nem lehet egy rossz hely.
Mielőtt azonban továbblépnénk ezután a zilált bejegyzés után, meg kell emlékezzek a főcímdalról, amit hétfőn egy nap alatt hatszor hallgattam meg, s így rögtön megérdemli a Kedvenc.Most pozíciót. Szóval ha depresszió van, meg sötét, meg eső, tessék meghallgatni párszor ezt:
Giulia y Los Tellarini: Barcelona
A Vicky, Cristina, Barcelona nem filmtörténeti alkotás. Nincs benne borzongató katarzis, nem röhögtem hülyére magam közben, nem kellett a karfát görcsösen fogva izgulni, és természetesen nem kellett a szememet össze-vissza kapkodni a sok lövedék után. Mondjuk ezeket nem is várja el az ember egy Woody Allen-filmtől (a mosolygást azért igen).
Amit kapunk, azok szépen felskiccelt, magukat kereső, fiatal személyiségek zavaros élethelyzetekbe, emberi kapcsolatokba dobva, ahol tesztelhetik a személyiségük különböző oldalait. És kapunk egy olyan konklúziót, amit lehet kritizálni, hogy nem is konklúzió (ld. Művésznő véleménye), pedig érdemes elgondolkozni rajta, beszélgetni róla. Meg csinos, fiatal szinésznőket, sármos Javier Bardemet (basszus ez a fickó nemrég még a filmtörténelem egyik legdurvább gyilkosa volt..) is kapunk, és legfőképp nyári Barcelonát, katalán és spanyol kultúrát.
Pont az utóbbi miatt a cím, mert akárhogyan is, már ezért megéri rá beülni egy sötét novemberi (najó, mostmár decemberi) vasárnap délután/estén.
A jeleneteket nézve, a hangulatokat ízlelgetve morfondíroztam azon, hogy mennyi közös vonás van a spanyol (sorry, katalán) mediterrán kultúra és az olasz között. A mediterrán sunshine, a tenger, az életforma nagyon sokat meghatároz, valahogy mégis érezhetően mások.
Mindezen persze úgy spekulálok, hogy nem, még Barcelonában sem jártam, mi több, nem léptem még az Ibériai-félszigetre, at all. Öreg hiba.
Olasz kollégáim szerint általában mindenből az olasz a legjobb (Antonio mindig meg is tudja nevezni pontosan azt a várost, ahol megkaphatom a legjobbat), de legalábbis valahol Itáliában fedezték fel, találták ki eredetileg. Éppen ezért nehezen képzelhető el, hogy ők igazán önszántukból külföldön éljenek (az isten szerelmére, még egy jó kávét sem tudnak venni külföldön..). Az egyetlen kivétel Barcelona. Oda bármelyikük azonnal csomagolna. Szóval nem lehet egy rossz hely.
Mielőtt azonban továbblépnénk ezután a zilált bejegyzés után, meg kell emlékezzek a főcímdalról, amit hétfőn egy nap alatt hatszor hallgattam meg, s így rögtön megérdemli a Kedvenc.Most pozíciót. Szóval ha depresszió van, meg sötét, meg eső, tessék meghallgatni párszor ezt:
Giulia y Los Tellarini: Barcelona
Soundtrack to real life
Déli 12:15 volt, amikor kiléptem az irodaházból az utcára. Sötét volt, olyan acélkék minden. Aberdeeni idő volt. Bár még nem jártam ott, biztos vagyok benne, hogy az év egy meglepően jelentős részében ilyen az idő ott. Persze csak ha jó idő van. Mert ha rossz, akkor felerősödik a szél is :) Én mégis nagyon szeretnék már eljutni oda, meg egyáltalán Skóciába, és el is fogok Zs-vel vagy E-vel, akik már külön-külön is kapacitáltak, vagy valamilyen más betűvel.
Szóval olyan aberdeeni idő volt, ahogy az arcomat megcsapta a finom, hűvös eső-permet. És akkor megnyomtam a gombot a zsinóron, és a fülemben elindult a Dark Captain Light Captain: Miracle Kicker c. albuma. Na nem, a kelet-londoni Kapitányok nem fogják forradalmasítani a zenét gitáros, éneklős indie-jükkel, de a számoktól hirtelen valahogy egy filmben éreztem magam. (Mondjuk azt is mondja a last.fm-es oldaluk, hogy "Their music is influenced by atmospheres, the quest for a killer vocal harmony and a constant desire to make their hearts beat ever so slightly faster than normal.")
Gondolom sokakkal fordult elő már ilyen, hogy a fülében valamilyen zenével az utca zajai már alig szűrödtek be, és úgy érezte, hogy az utca képei, az ide-oda siető emberek egy film részét képezik, és a zene meg a film gondosan kiválasztott zenéje. A filmnek lehet aztán az az ismeretlen lány a főszereplője, aki épp hogy eléri a villamost, vagy a srác, aki bekanyarodik az autójával a sarkon, vagy épp a hallgató, te magad, amint átsétálsz a Szabadság hídon (egy ilyen élmény egyetemista koromból mélyen belém ivódott) mindegy is, a lényeg a hangulat, a zene és a kép tökéletes illeszkedése, egysége.
Márpedig ilyesmire csak mintegy 30 éve van lehetőség, mert a Sony 1979-ben mutatta be az első Walkmant. Az egyik alapító, Morita elnök úr ugyanis operát akart hallgatni a hosszú repülőútjain.
Emlékszem, én is mennyit gyötörtem az Aiwamat, pl. amikor egy héten át valami rettenetes techno volt a fülemben miközben történelmet tanultam a felvételire készülve a nyaralónkban a tavaszi szünetben.
De valójában nem a Sony találta ki a hordozható zenét. Még csak a szabadalom sem az övék volt, amikor megjelentették a Walkmant, mert a német-brazil származású Andreas Pavel hét évvel azelőtt már csinált egy ilyen készüleket Stereobelt néven. (Igazán pénzt, mintegy 10 millió dollárt, a Sonytól persze csak évtizedes pereskedés után kapott 2003-ban..)
Andreas Pavel 1972 februárjában, St. Moritzi erdőkben nyomta meg először a play gombot, és a Duane Allman és Herbie Mann: Push Push c. száma volt az első, amit meghallgatott. Ahogy nézte a gyönyörű tájat (St. Moritz tényleg fantasztikus hely), a finom hóesést, és hallgatta a zenét (ami szerintem egyáltalán nem illik a szituhoz, de mindegy), szinte lebegő érzés kerítette hatalmába. Tudta, ez a valami "the means to multiply the aesthetic potential of any situation".
A Stereobeltről azt mondta, hogy "add a soundtrack to real life".
Epilógus: Pavel hiába keresett meg az ötletével olyan cégeket, mint az ITT, Grundig, Yamaha vagy a Philips, csak visszautasítást kapott. Azt mondták, az emberek sosem lesznek olyan hülyék, hogy utcán fülhallgatóval rohangáljanak.
(forrás: wikipedia, as usual és nytimes)
Szóval olyan aberdeeni idő volt, ahogy az arcomat megcsapta a finom, hűvös eső-permet. És akkor megnyomtam a gombot a zsinóron, és a fülemben elindult a Dark Captain Light Captain: Miracle Kicker c. albuma. Na nem, a kelet-londoni Kapitányok nem fogják forradalmasítani a zenét gitáros, éneklős indie-jükkel, de a számoktól hirtelen valahogy egy filmben éreztem magam. (Mondjuk azt is mondja a last.fm-es oldaluk, hogy "Their music is influenced by atmospheres, the quest for a killer vocal harmony and a constant desire to make their hearts beat ever so slightly faster than normal.")
Gondolom sokakkal fordult elő már ilyen, hogy a fülében valamilyen zenével az utca zajai már alig szűrödtek be, és úgy érezte, hogy az utca képei, az ide-oda siető emberek egy film részét képezik, és a zene meg a film gondosan kiválasztott zenéje. A filmnek lehet aztán az az ismeretlen lány a főszereplője, aki épp hogy eléri a villamost, vagy a srác, aki bekanyarodik az autójával a sarkon, vagy épp a hallgató, te magad, amint átsétálsz a Szabadság hídon (egy ilyen élmény egyetemista koromból mélyen belém ivódott) mindegy is, a lényeg a hangulat, a zene és a kép tökéletes illeszkedése, egysége.
Márpedig ilyesmire csak mintegy 30 éve van lehetőség, mert a Sony 1979-ben mutatta be az első Walkmant. Az egyik alapító, Morita elnök úr ugyanis operát akart hallgatni a hosszú repülőútjain.
Emlékszem, én is mennyit gyötörtem az Aiwamat, pl. amikor egy héten át valami rettenetes techno volt a fülemben miközben történelmet tanultam a felvételire készülve a nyaralónkban a tavaszi szünetben.
De valójában nem a Sony találta ki a hordozható zenét. Még csak a szabadalom sem az övék volt, amikor megjelentették a Walkmant, mert a német-brazil származású Andreas Pavel hét évvel azelőtt már csinált egy ilyen készüleket Stereobelt néven. (Igazán pénzt, mintegy 10 millió dollárt, a Sonytól persze csak évtizedes pereskedés után kapott 2003-ban..)
Andreas Pavel 1972 februárjában, St. Moritzi erdőkben nyomta meg először a play gombot, és a Duane Allman és Herbie Mann: Push Push c. száma volt az első, amit meghallgatott. Ahogy nézte a gyönyörű tájat (St. Moritz tényleg fantasztikus hely), a finom hóesést, és hallgatta a zenét (ami szerintem egyáltalán nem illik a szituhoz, de mindegy), szinte lebegő érzés kerítette hatalmába. Tudta, ez a valami "the means to multiply the aesthetic potential of any situation".
A Stereobeltről azt mondta, hogy "add a soundtrack to real life".
Epilógus: Pavel hiába keresett meg az ötletével olyan cégeket, mint az ITT, Grundig, Yamaha vagy a Philips, csak visszautasítást kapott. Azt mondták, az emberek sosem lesznek olyan hülyék, hogy utcán fülhallgatóval rohangáljanak.
(forrás: wikipedia, as usual és nytimes)
Kísértések
Reggel volt főnökömmel, pontosabban annak a cégnek az egyik alapító-tulajdonosával... francba de bonyolult, szal Tiborral álmodtam. Valami hosszú limóval állt meg mellettem (pedig neki nincs is olyan), beinvitált, és valami valami webes hülyeségben akart segítséget kérni, pedig ilyesmihez nem is értek.
Felébredve beugrott a beszélgetés május végén a puccos étteremben, ahol bejelentettem a felmondásomat. Nagyon küzdenem kellett, hogy fapofát erőltessek magamra, mert válaszul 3 olyan állást ajánlott különböző cégeinél, amiből kettő nagyon-nagyon tetszett volna. Szóval beugrottak ezek az állások, és az, hogy belőlük mára már nincsen semmi a válságnak hála. Így utólag elmosolyodtam, h milyen ügyes voltam, hogy ellenálltam a kísértésnek.
(No persze ez így nem kerek, mert az egyértelmű, hogy talált volna nekem állást valahol, de ki tudja hol, s azért az utólag mégiscsak csalódás lett volna.)
Viszont ha már kísértéseknél tartunk, nem az volt-e az igazi kísértés, hogy visszamenjek a régi cégbe, amit már oly jól ismertem? Mert ennek meg nem álltam ellen, csak elcsábultam..
Vatever, ezen már nem gondolkozom, jól érzem magam a mostani helyzetben, s csak ritkán tör rám a hiányérzet. (De mit fogok írni a karrierinteresztbe az év végi értékelésben??)
Felébredve beugrott a beszélgetés május végén a puccos étteremben, ahol bejelentettem a felmondásomat. Nagyon küzdenem kellett, hogy fapofát erőltessek magamra, mert válaszul 3 olyan állást ajánlott különböző cégeinél, amiből kettő nagyon-nagyon tetszett volna. Szóval beugrottak ezek az állások, és az, hogy belőlük mára már nincsen semmi a válságnak hála. Így utólag elmosolyodtam, h milyen ügyes voltam, hogy ellenálltam a kísértésnek.
(No persze ez így nem kerek, mert az egyértelmű, hogy talált volna nekem állást valahol, de ki tudja hol, s azért az utólag mégiscsak csalódás lett volna.)
Viszont ha már kísértéseknél tartunk, nem az volt-e az igazi kísértés, hogy visszamenjek a régi cégbe, amit már oly jól ismertem? Mert ennek meg nem álltam ellen, csak elcsábultam..
Vatever, ezen már nem gondolkozom, jól érzem magam a mostani helyzetben, s csak ritkán tör rám a hiányérzet. (De mit fogok írni a karrierinteresztbe az év végi értékelésben??)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
