Egy kis napfény novemberben vol. 2

Tudom, már régen december van, de egy héttel ezelőtt, amikor a Művésznővel és K-val megnéztük az új Woody Allen filmet, még épp november volt.

A Vicky, Cristina, Barcelona nem filmtörténeti alkotás. Nincs benne borzongató katarzis, nem röhögtem hülyére magam közben, nem kellett a karfát görcsösen fogva izgulni, és természetesen nem kellett a szememet össze-vissza kapkodni a sok lövedék után. Mondjuk ezeket nem is várja el az ember egy Woody Allen-filmtől (a mosolygást azért igen).

Amit kapunk, azok szépen felskiccelt, magukat kereső, fiatal személyiségek zavaros élethelyzetekbe, emberi kapcsolatokba dobva, ahol tesztelhetik a személyiségük különböző oldalait. És kapunk egy olyan konklúziót, amit lehet kritizálni, hogy nem is konklúzió (ld. Művésznő véleménye), pedig érdemes elgondolkozni rajta, beszélgetni róla. Meg csinos, fiatal szinésznőket, sármos Javier Bardemet (basszus ez a fickó nemrég még a filmtörténelem egyik legdurvább gyilkosa volt..) is kapunk, és legfőképp nyári Barcelonát, katalán és spanyol kultúrát.

Pont az utóbbi miatt a cím, mert akárhogyan is, már ezért megéri rá beülni egy sötét novemberi (najó, mostmár decemberi) vasárnap délután/estén.

A jeleneteket nézve, a hangulatokat ízlelgetve morfondíroztam azon, hogy mennyi közös vonás van a spanyol (sorry, katalán) mediterrán kultúra és az olasz között. A mediterrán sunshine, a tenger, az életforma nagyon sokat meghatároz, valahogy mégis érezhetően mások.

Mindezen persze úgy spekulálok, hogy nem, még Barcelonában sem jártam, mi több, nem léptem még az Ibériai-félszigetre, at all. Öreg hiba.
Olasz kollégáim szerint általában mindenből az olasz a legjobb (Antonio mindig meg is tudja nevezni pontosan azt a várost, ahol megkaphatom a legjobbat), de legalábbis valahol Itáliában fedezték fel, találták ki eredetileg. Éppen ezért nehezen képzelhető el, hogy ők igazán önszántukból külföldön éljenek (az isten szerelmére, még egy jó kávét sem tudnak venni külföldön..). Az egyetlen kivétel Barcelona. Oda bármelyikük azonnal csomagolna. Szóval nem lehet egy rossz hely.

Mielőtt azonban továbblépnénk ezután a zilált bejegyzés után, meg kell emlékezzek a főcímdalról, amit hétfőn egy nap alatt hatszor hallgattam meg, s így rögtön megérdemli a Kedvenc.Most pozíciót. Szóval ha depresszió van, meg sötét, meg eső, tessék meghallgatni párszor ezt:

Giulia y Los Tellarini: Barcelona