Fekete

Péntek. Metsző szél. Kavarog a hó. Szállnak a gyengécske hópelyhek, majd vizzé válnak, ahogy belecsapódnak az aszfaltba. Utóbb mindegyik vizzé válik. Az is, amit előbb még felkap egy szélpofon, és csak két perccel később csap bele az aszfalt feketéjébe.

Tegnap meghalt az utolsó nagymamám is. Az utolsó nagyszülőm. 25 hónappal élt többet, mint a másik nagymamám. Ő meg akart már halni. Túl sok volt a fájdalom, túl sok volt a baj, elég volt a 85 év - négy éve már a halálból hozta vissza az egyik lánya, az anyám.
A másik nagymamám élni szeretett volna még. Nem is értette miért kell meghalnia, amikor még annyi minden vár rá. Érezte a 83 évet, de tele volt energiával.

A szél, amely legalább annyira szeszélyes, de jóval kevésbé édes és romantikus, mint a Csokoládéban, mindkettejüket össze-vissza dobálta az életük során. Szörnyű dolgokon mentek keresztül, és érdekes, filmbeli átfedéseket produkált a sors. Meg persze boldogságot is.

Sokféle élete lehet az embernek, de a végén mindegyikünkre a fekete föld vár. Ezt el kell fogadni, mert a halál az élet része.
El. kell. fogadnom.