Flamenco

Egy hete az A38-on megtekintettük a Nuestro Aire Flamenco Társulat előadását.
Hogy mit vártam tőle, arra nem emlékszem már, de akármi is volt, a produkció sokszorosan túlszárnyalta.

Az előadás előtt a flamencoról csak halvány elképzeléseim voltak. Persze, elnézően mosolyogva elolvastam a flamenco lélektanáról szóló bekezdést a fenti linken, de alapvetően egy idegen-kultúrás élményre számítottam, mint amikor a tv-ben enyhe mosollyal az ajkán nézte az ember a combizomból ugráló orosz kozákokat. Ehhez képest abszolút értelemben mérve is nagy élményt kaptam, ahogy úgy tűnt a többi néző is, akik úgy 5-től 65 éves korig képviseltették magukat a hajó gyomrában.

Rögtön az elején megvettek, mert a zene (a klasszikus gitárral, csellóval, valami ütőssel, a később csatlakozó alt-fuvolával) és a két énekesnő eltérő karakterű hangja már tánc nélkül is érdekes volt. Alapvetően nyilván a flamenco stílusa dominált, de a későbbiekben beleszűrődtek elemek a szomszédos területekről, más latin zenékből, dzsesszből, magyar népzenéből és akár cigányzenéből is. Külön meglepő volt, amikor flamenco stílusban magyar dalokat is hallottunk, és ez egyáltalán nem tűnt furcsának.

Aztán felvonult a kar, akik első produkciója inkább bevezetés volt. Nem úgy a két táncos szóló produkciói - akik történetesen az énekesnők, Arijana Luburic és az együttes vezetője, koreográfusa, Keck Mária voltak. Az ő táncaik olyan kifejezőek voltak, hogy hirtelen a flamenco minden, azelőtt bullshitnek gondolt filozófiáját el tudtam hinni. Történeteket láttunk a szinpadon, ahol mind az arcnak, mind a kezeknek, mind a lábaknak, mind a csipőnek, de a test összes többi részének is nagy szerepe volt - alig tudtam kapkodni a szemem a nagy koncentrálásban, mert mind hozzátett valamit. Különösen Keck Mária volt hihetetlen, akinek a táncán annyi minden átjött a személyiségéből, hogy szinte úgy lehetett érezni, megismertem.
A későbbiekben a kar lányai is felnőttek a feladathoz, s az újrázás idején nagyon megérdemelték, hogy mindegyikük egyenként is megmutathatta a maga kis szólóját.

Ahogy az a korábbiakban kiderült, a táncművészet vidékén eléggé fogalmatlan vagyok, s az olyan helyzetektől tartok, amikor csupán a mozdulatok szépségéért kell hanyattvágódni. Ezen az este lehet, hogy a zene segített, de egy pillanatra nem vesztettem el az érdeklődésemet, és a bő másfél óra alig húsz percnek tűnt.