A Budapest - Milánó járat

Már annyiszor megtettem a Budapest-Milánó utat oda-vissza, hogy igazán semmin sem tudok meglepődni.

Először még furcsa volt, hogy a milánói/bergamoi/orio al serioi reptéren azonnal meg tudtam mondani, hogy melyik lány magyar - az általában platinaszőke, 10+ centis sarkú csízmiben esetlenkedő táncos, ill. a táncból "nyugdíjba vonult" ex-kincskeresőket nem nehéz észrevenni. Az utóbbi kategóriába tartozott három éve az a csaj, aki mellettem azt magyarázta barátnőjének, hogy mennyire nem állt jól neki az a többmilliós hosszú bunda, s így inkább levágatta - majd ezután együtt elkezdték számolni a brilliánsokat a Chanel óráján.

Az olaszokat sem kell félteni, habár ők azért nem ilyen látványosan gázak. Pl. már megszoktuk tőlük, hogy még a téli hajnali töksötétben is a szemük előtt marad a napszemüveg. Az a napszemüveg, amihez egy fél irodaház homlokzatának üvegeit el kellett használni.
A kedvencem azonban az volt, amikor pár hónapja békés reptéri álmomból hajnali négykor egy sharm el-sheikhi charter teljes olasz közönsége ébresztett. Volt ott minden: már hajnalban full hangerővel és sebességgel beszélgető nagydarab asszonyságok, ordító csecsemők, rohangáló nagyobbacska gyerekek, csomagok alatt görnyedező megtört apák.. Nem is részletezem tovább.

Szóval már ismerem a szokványos elemeket, s igyekszem tudatomat beszűkíteni, minden mozdulatomat optimalizálni, és minél hamarabb álomba merülni. Márpedig ha alszom, akkor alszom. Így történhetett, hogy két hete nem is jutott el igazán a tudatomig egy magyar utastársam ordibálása. A leszállás folyamán azonban nem lehetett nem észrevenni, hogy a hajnali hatos indulás ellenére olyan tajrészeg, hogy le kellett támogatni a lépcsőn, és a buszra való felszállás is gondokat okozott neki. Nem rossz napkezdésnek.